Hómofiszban mivel zajongjon az ember, MTV '90s csatorna előkerült. Alig van rajta ismeretlen zene, azért ez sokat elárul a tinikorom kollégista éveinek tartalmi részéről. :)

Ha nem is naphosszat, mert azért iskolába is jártunk, de az üres idők egy jelentős részét a társalgónak nevezett közös helyiségben töltöttük, ahol nyilván van az MTV, vagy annak magyar riválisa a Z+ illetve a Viva TV duruzsolt. Minden klippet ezerszer láttunk, már amikor nem egymást piszkáltuk, vagy voltak akik a lányok szemében keresték az élet nagy igazságait. A szerencsésebbek. Nem számított hogy milyen stílus, milyen műfaj, csak klip és zene legyen.
Aztán idővel persze változtak a prioritások, kevésbé a tévéből zenéltünk, jöttek a discman-ek, meg társaik, aztán szépen már a kedvenc zenéinket hallgathattuk ott és amikor csak akartuk.

Manapság a youtube és spotify korában a klipek fogyasztása teljesen más módon történik, bár nem is tudom, hogy a klipeknek van-e még egyáltalán olyan ereje, mint a mi időnkben, vagy csak megszokásból készülnek zenékhez videóanyagok, hogy a rajongók közben láthassák a kedvenceiket mozgásban.

Nagyon üres egy hét ez így... bent csak a nagy csönd, tétova bóklászás, pakolászás... kinézek az ajtón és csak egy vízautomatát látok. Itthon leginkább nincs újdonság, viszont ez a Messenger csoport bármennyire is egy hiánycsökkentő megoldás, jól meg kell gondolni minden betűt, minden emojit. Remélem a két hét után vissza tudunk állni a rendes kerékvágásba. Attól nem tartok, hogy elszokunk egymástól, hogy már nem lesz akkora öröm minden reggel látni egymást. 

Azt hiszem hogy most jött el az ideje annak, hogy úgy álljak ehhez az egész vírushoz vakcinástól, tünetestől, mindenestől, mint ahogy az emberek fizetését, anyagi lehetőségeit kezelem - nem hozom szóba, nem alkotok róla véleményt, még szűk családi körben sem.

Egyszerűen elképesztő, hogy mennyi feszültség forrása tud lenni ez a téma most már. Oltass, ne oltass, ezzel oltass de azzal ne, felelőtlen aki oltat, csak a maszk meg a bezárkózás, stb. Tele vele a hócipőm, de komolyan.
Senkit nem kérdezek erről, senkire nem erőltetem rá a gondolatom. Hétvégén is már kifakadtam, ahogy drága anyósom egyetlen mondaton belül ült át a témában egyik oldalról a másikra, majd vissza. Egyszerűen ez így már fárasztóbb, mint maga a vírus.

Tízmillió virológus országa lettünk, itt mindenki tuti biztos tudással és véleménnyel van a témában, hatalmas szakmai háttérrel és őrül nagy magabiztossággal tudjuk, hogy melyik a legjobb, hogy mi az amit be kell adatni.
Az emberek megtanulták sok év alatt, hogy nekik a legjobb jár, annál kevesebbel bizony nem érik be - és ez itt is megnyilvánul. Inkább virtuálisan sorban állnak és közben maszkot hordanak akár fél évig, de nekik csakis a nyugati vagy a kínai vagy bármi általuk kitalált a jó és elfogadható. Így aztán tényleg nem lesz nehogy Húsvétra, de még Pünkösdre sem nyitás. Szépen majd nyáron is ülünk maszkban a strandon, arcunkra ég az a vacak.

Túl sok az info, túl nagy a szabadság a világban így a XXI.század elején. Amiről azt hittük, hogy milyen jó is lesz majd, most szembesülünk vele, hogy csak tovább bonyolítja az életet. Gyorsabban ömlött ránk a tudás, mint amivel szembesülni képesek vagyunk. A tudomány nem tud vallássá válni, hiszen nem is arra hivatott - az ember viszont vallást akar. Ha nem tud hinni a tudományban, hiszen ahhoz az kellene hogy az tévedhetetlen legyen- akkor hisz olyan kamu dolgokban, amik stabil alapot adhatnak neki a hétköznapjaihoz. Legyen az bármilyen képtelen őrültség. Új istenek és új főgonoszok születnek: chemtrail, Bill Gates, gyíkemberek, akármi. Úgy kell a misztikum, mint egy falat kenyér.Nevezhetjük ezt a vírust biológiai fegyvernek ami elszabadult, de nem akarunk szembesülni azzal, hogy mi emberek hoztuk létre azt a helyzetet, amiben aztán egy vírus jobban kapcsolatba került velünk, mint ahogy mi szerettük volna.

Fiatalok a padon... nekik piszkosul nincs hideg, ölelik egymást, megszűnik a külvilág... még emlékszek erre az érzésre, hiányzik is kicsit.

Újra és újra bebizonyosodik, hogy mintha régről pár lennénk, úgy működnek egyes mozdulatok.

Ilyen csodás péntek se sűrűn jön szembe! Mondjuk hozzátenném, hogy azért meg tudnám szokni, illetve pont megszokni nem tudnám, minden alkalommal eltöltene egy furcsa, hélium-szerű érzés, amihez szinte eufória társul. Karomban tartani, érezni hogy ez nem egy olyan pillanat, amikor a figyelő szemek sugarában számoljuk a másodperceket, hogy meddig lehet és mikortól válik szóbeszéd tárgyává. Amikor kicsit bújunk is a másik testéhez, mert az olyan jó, bensőséges és otthonos. Mitöbb vágyott is.

Különleges elfoglaltság, szakma, amit a fociedzőhöz és a tanárhoz hasonlóan, egy egész ország is meg tud csinálni  - saját bevallás szerint.

Sokféle viszonyunk lehet vele, bár ez igazából azt hiszem emberfüggő.
Vannak, akik tényleg csak "munkahelynek" tekintik, ahol bár az életük nagy részét töltik, de egyszerűen nem válnak a rendszer részévé. Nem veszik át a nagy szavakkal élve "ars poetica"-nak mondható szervezeti hitvallást, nem érzik át, hogy az adott munkahelynek, a működésének van egyfajta célja. Nem pedig csak különálló részek egyfajta szükségszerű együttműködése.

Nem voltam sosem egyfajta állásszédelgő, meg aztán a karriervágyaim sem voltak sosem annyira kristályosak, hogy azok elég motivációt adtak volna a gyors előrehaladáshoz. Voltak, akik szűk évente váltottak, nyilván szakmai haladással és magasabb bérezéssel járó új munkahelyekre. Sokat láttak, másmilyen területeket is megtapasztaltak. Nekem ez nagyon nem ment, nem volt meg az a hajtóerő. Így ha belegondolok, igazából volt három jelentős és egy átmeneti munkahelyem.
Ha hosszabb időt töltöttem egy-egy helyen, ott azért mindig akadt valaki olyan, akin keresztül megéreztem az adott hely hitvallását. Az átkos régvolt nagyvállalatának dolgozó ember büszkeségét pl., aki még akkor is emelt fejjel jött be dolgozni, küzdött és hajtott, amikor már minden porcikájában remegett a gépezet. Aki sok évnyi munkával a háta mögött, könnyes szemmel mondott fel, mert bár tudta hogy jelentős és logikus lépést hozott meg ezzel, de mégis dolgozott benne egyfajta bűntudat, hogy cserben hagyta az "anyát".

Itt is van küldetés, amit leginkább a legfőbb vezető képvisel, tol és erőltet. Nem egy rossz feladat ez, bár nyilvánvaló hogy mi nem ennek a megvalósításán törjük magunkat nap nap után, inkább csak ehhez a hátteret biztosítjuk, amolyan csapágyolajozó feladat a mi munkánk. Nem rossz ez, mert a cél az egészen jelentős is tudna lenni.
Aztán jön a felsőbb régiókból a kérés: a közösségi médiás aktivitásokat honoráljuk már like-okkal, legyen még láthatóbb a szent feladat a világ előtt. Nem érzem egy erőn felüli kérésnek, már ha sikerül megérteni miért is vagyunk itt, azon kívül persze hogy anyagi javakhoz jussunk. Mégis megy a felső zúgolódás, hogy miért kell nekünk lájkolgatni...? Fáj azt a vackot odaadni, nem véges a száma, csak meg kell nyomni a felületen egy piktogrammot?!

Messze nem kell hozzá elhivatottság, de mint olyan sokszor azt kell tapasztaljam: egyesek teljesen értelmetlen dolgokban lázadnak. Energiapocsékolás.

Újra és újra visszatérő téma nálam a testi kontaktus. 

Egyrészt mert annyiszor láttam már, ahogy munkatársi, baráti helyzetekben bizonyos közösségekben teljesen természetes és normális dolog, hogy egymáshoz érnek az emberek, hogy ölelgetik egymást, hogy csipkelődnek - a szó szoros értelmében. Ez olyan akarva-akaratlan intim közelség. Ahogy a múltkor pl F.E. is a hajadhoz ért, bár a szemem is kikerekedett a láttán...

Sajnálom, hogy azt sosem tudtam számodra megmutatni, de nálam ha lehetőség van rá, nagyon is szükséges az érintés. Hogy érezzem az ottlétet, bár kétségtelenül lehet ez iszonyú idegesítő is, ahogy megállás nélkül lágyan cirógatok, piszkálok, birizgálok. Ez az én "autizmusom".

Napi szinten elmélyedek az apró részleteidben: a kézfejed kecsességében, az ujjaid vonalában, vagy ahogy ma is: a felsőd dekoltázsában. Minden rész finoman nőies, de semmi sem túlzó. Ízléses kombinációja a bájnak és kellemnek.

"Mindent a szemnek, semmit a kéznek!" Ez a jelen status quo, amelyre a mostani stabilitás épül. Ezen felül minden vágy és minden óhaj igazából csak a fantázia világa, inkább egy kis Tündeföld, mint Mordor. 

Minap az járt az eszemben, hogy visszatekintve az időbe mennyiféle érzelmi formációt sikerült felvenni. Hogy egy kezdeti szimpátia hogyan csapott át, szenvedélyes érzelmekbe, hogyan csitult el egy időre, majd...

Mikor úgy látszott, hogy az élet szelei egymástól távol fújnak és a realitások szinte már csak a virtuális térbe szorulnak vissza, akkor valamiféle beletörődős nyugvópont alakult ki. Tartottuk a kapcsolatot, még ha nem mindig volt rá lehetőség, hogy napi szinten, de azért rendszeresen kerestük egymást. Volt hogy lefutottál mellettem az utcán és felvidult a szívem, bár sehogy nem volt alkalmas egy meglepős találkozásra, de öröm volt a látványod is. Adott élethelyzetben tényleg mindennek tudtam örülni. Hozzáteszem ez most is így van. :)
Ugyanakkor érdekes módon abban az időszakban ha nem is folyamatosan, de időről időre hihetetlen álomtevékenység zajlott a fejemben, középpontjában veled. Mindenféle formában, élethelyzetben, leginkább csak kótyagos-zavart ébredéseket hozva, egész napos jelenléttel kísérve. Ez sokat járt a fejemben, hogy egyszerűen nem tudott elszakadni Tőled akkor sem egy részem, a tudattalan idején újra és újra előhozott.
Aztán újra egy hajóba ültünk, amivel a közelség egy kellemes, de visszafogott élménye tért vissza közénk. Persze az évek sora alatt eszkalálódott viszonyok és kapcsok teljesen normális mértéket vettek fel, jó volt Neked dolgozni, Veled megoldani feladatokat. 

Miközben szinte már nincs új egymásról a nap alatt, valójában mégis vannak olyan beszélgetések, amik mutatják az örökbecsű tény: olyan nincs hogy egymást teljesen ismeri két ember. A kitárulkozós kérdés-válaszok, a csak úgy elmesélt élettörténetek, a "nézd és ismerj meg" beszélgetések olyanok, mintha egymás felé indított borostyánindákkal otthonos puha nyoszolyát fonnánk egymás köré. Csak halványan sajog a tudat, hogy de jó is lett volna ezeket megélni Veled, miközben egyértelmű hogy ez őrület, hogy irreális, hogy bolond gondolatok.
Pedig ahogy nap nap után érzem a fizikai közelséged szédítő hatásait, ahogy csak el-elidőzők szemeimmel és gondolataimmal rajtad, valahogy ez a téli hideg szinte elillan. Ahogy egy rosszul ébredős, szutyi nyírkos hétfő reggelt képes vagy egy komfortos-otthonos hangulattá varázsolni... csodás képesség ez!

Közben pedig egyfajta küzdelem a határvonalon: a tudattalanul is intenzíven jelen levő érintésvágy felnőtt tudattal korlátok közé szorítása, miközben a tekintetek igéző párbaja szinte ionfelhőkkel tölti meg a levegőt. Cinkék, mókusok, tavaszvárás... 

Láttam már ilyet közelről - tényleg eléggé frusztráló érzés.

Vannak helyzetek, amikor tényleg csak a nagyot nyelés, a gyors számot vetés van: megéri, érdemes ezt így csinálni? Nyilván nem egy ilyen szituációban döbben rá a felnőtt ember arra, hogy mibe is vágta a botja hegyét, de mikor plasztikusan kézzel fogható közelségbe kerül a másodrendűsége, akkor azért erősen gombócos lesz a gyomor.

Ahol érzelem van, ott mindig akad egy adag birtokolni vágyás is. Mindenki szeretné ha úgy volna teljes az érzelem, hogy abban ne nagyon legyen más, csak a szeretett és ő. Ha viszont egy háromszög helyzetbe kerülünk, ott bizony mérlegelni kell: meddig jó ez nekem? Mennyi fér bele érzelmileg, mit bír el a fájdalomküszöbünk?

Ahogy elhangzott a héten a kérdés, miszerint hányszor voltam szerelmes és próbáltam erre hiteles választ adni, no akkor döbbentem rá, hogy néha még a legfájóbb, leggyötrelmesebb szerelmeket is képes felülírni az idő, aztán azok bele tudnak süllyedni a feledés mocsarába. Jelentéktelen kapcsolatok is felszínen maradnak valami apropóból, míg komolyak is tudnak a mélybe csúszni a feledésbe.A jelent éljük, itt vagyunk nagyon aktívak, aztán ha nem nagyon nézegetünk vissza a múltunk sűrűsödő ködébe, akkor az bizony eltakarja a tartalmat.

Épp a múlt napokban járt az eszembe egy-egy olyan helyszín, ahol már jó ideje nem járunk, nem is nagyon van arra dolgunk. Te sem  jársz arra már napi szinten, máshol élsz, én sem zötyögök arra a vonattal. De mégis csak úgy érzem, annak ott emlékképes rezgése van. Örökéletű emléktöredékek képei sejlenek fel ha arra gondolok. Ahogy TE is említetted a fenekestől felforgatott Városligetet. Eltűnnek ezek a helyek, de csak a helyek.

"Passport, bitte!"

No nem ilyen határátlépésre gondoltam, annak most nem igazán van ideje. Remélhetőleg majd talán a nyáron, vagy jövőre. Klasszikusokat idézve: "Igazán vége lehetne már ennek az évnek!"

A korábban említett határok, amelyek mint holmi demarkációs vonalak, demilitarizált övezetek húzódnak közöttünk. Szigorral tartjuk magunkat a vonalakhoz, kölcsönösen óvatoskodva.
Pedig aztán nap nap után vannak olyan pillanatok, olyan helyzetek, ahol szinte remegve állok a vonal mellett, hogy szívem szerint magamhoz húználak és megölelnélek. De nyilván nem teszem, mert én ilyen "illedelmes" ember vagyok.

Örök dilemma férfiként: legyek-e rámenős ("bátor"), mert az olyan férfias, vagy jeleket várva legyek türelmes és csak akkor lépjek egy lépést előre, amikor arra engedélyt kapok?
Vannak, akik az előbbit preferálják és várják el, mások ugyanattól kellemetlenül-kényelmetlenül érzik magukat, lerohanva érzik magukat, tiszteletlenségnek érzik ezt a viselkedést.

Hogy melyik a jobb? Igazából már nem számít, hiszen jelen helyzetben nem kell ezt már nagyon figyelembe vennem, nem vagyok kényszerhelyzetben hogy ezt a dilemmát feloldjam. Az egyetlen kényszerhelyzet a bennem tornyosuló vágy, amivel leginkább tehetetlenül állok. A vonal mellett.

Szinte menetrendszerű, hogy egy egész heti közös élmény után a péntek délutántól kezdődő, teljesen más hétvégi időszak mindig egy pici szorongással indul.

Ugyanakkor ez a szorongás nem is annyira szorongás, csak egy viszonylag rövid időtartam áll rendelkezésre ahhoz, hogy egy teljesen más habitusú és világú ember közelségéhez idomuljak. Nem ritka, hogy az átállás ideje egészen gyakran holmi hétköznapi fantáziák sorával telik el, közös autózások képével pl.

Aztán ha lezajlik az átállás már nagyjából minden a helyére kerül. A tegnap nézett Cormoran Strike sorozat hangulatában volt nagyon jól jelen ez az érzés: bár mindkét félnek megvan a maga élete és világa, mégis ott van kapcsolati dinamika terén egyfajta feszültség, egymás hiányolása a nem együtt töltött időkben.
Sokszor eszemben volt a hétvégén is, hogy akár még jó is az ami van, hiszen nincs benne rossz semmi, de mégis van egy hiány amiről tudom, hogy nincs rá másnál megoldás - csak nálad.

Ma reggel is ahogy zötyögtem munkába olyan furcsa volt, hogy bár nincs őrjítő hiányérzet, de tisztában vagyok vele, hogy pusztán a közelemben léted is más fényekkel tölti meg a reggelt. Minden mágneses kölcsönhatás felszabaduló ereje ott rejlik a reggeli negyedórákban, még az is egy élmény, ahogy hétköznapi dolgokról beszélgetve elveszünk egymás tekintetében.

Ahogy érünk az idővel és kialakulnak életünk bonthatatlan kőfalai, úgy alkalmazkodunk a meglevő terekhez, a kijelölt határokhoz. Komfortosak ezek, hiszen azért csak nem volt sosem cél kényelmetlen életet élni, de vannak pillanatok, amikor az az érzés támad: ha máshogy is lehetne, az volna csak az igazi. (Ez persze egy örök elméleti felvetés, hiszen a falak örökök, nincs semmi ami lebonthatná)

Napról napra vagyunk egymás szeme előtt. Elég sokféle módon láttuk már egymást, igaz van ahogy már nagyon régen. És mégis ahogy végigjössz a folyosón, libbensz és suhansz, mint holmi tündér a sejtelmes ködben... éteri látvány - megunhatatlan.

Épp az jutott eszembe, hogy mikor valaki új kerül a képbe, minden pici rezdülést és villanást sziporkázó csillogásnak élünk meg, minden nagyon friss és új. Idővel az ember hozzá tud szokni a látványhoz - miközben újra és újra rácsodálkozik az apró részletekhez. Hiába a ruhával borítottság, a lapos has, a feltűzött haj által kivillanó nyak... Ilyenkor azért kezdem megérteni a régi korok villanó bokára vonatkozó izgalmát is.

Abban a világban, ahol már szinte mindenki önnön bájait mutogatja, ahol az ingerküszöböt az égig tornászták fel mindenhol, kicsit félő, hogy a valóságot már nem értékeli az ember. Hogy már nem lesz elég. Aztán jön a nagy felismerés, hogy milliószor csodálatosabb még csak nézni is az idomok és mozdulatok tökéletlen tökéletességét.
Az előbb szembe jött a fejemből egy kép: a vállra omló hajzuhatag alól vágytól sötét tekintet, a meztelen test csábos és kívánatos látványával kombinálva. Még a gyomrom is összerándult tőle - a benne rejlő vágytól.

Aztán az évek sora alatt szépen kialakult egy olyan biztonságos távolság, amely mellett ezek a gyomrot szorító érzések azért még fájdalmasak. Mint amikor a mágneseknél játszottunk régen, hogy hol az a pont ahol már húzzák egymást, de még finom ellenerővel meg tudjuk tartani őket. Táncoltak a kézben, ficánkoltak a maguk ketrecében, de még nem szakították át azt. Érdekes játék volt, azt például mindig élveztük. Tudományos kísérlet.
A mi kis tudományos kísérletünk is beállt egyfajta egyensúlyi állapotba. Stabil a rendszer, bár olyan mint mikor diétázik az ember - soha nem nagyon éhes, de soha nem is jóllakott. 

Tény, hogy volna mit. Sok-sok gondolat kavarog a fejemben, néha egyszerre több is. Aztán valahogy ott maradnak: vagy nincs alkalmam összerakni egy értelmes egésszé, vagy ha alkalom van akkor én nem érzem magam képesnek rá. Aztán idővel úgy érzem, hogy nem érdemesek arra, hogy kifejezzem őket írásban, mondhatjuk hogy besöpröm a sarokba aztán majd lesz velük valami.

Mivel magyar alkotópáros írta és rendezte, még szép hogy megnézi az ember! Ha másért nem, legalább a nézőszámok tekintetében legyen meg a szám - bár ebben az esetben ennél azért többet ér ez a mű.

Minden téren különleges darab, a témaválasztás, a megvalósítás egyaránt igazán jó, de legalábbis különleges.

Mivel beszélgettünk róla már, igazán érdekes, hogy mennyire mást és mást lát meg benne egy nő és egy férfi. De még ezt is lehet cizellálni, mert az sem biztos, hogy nőként ugyanaz az élmény ér, mint másokat. Pl aki még nem volt terhes, az is biztosan máshogy látja és éli át, mint akinek már ez az élmény megadatott. De még ha volt is babaélmény, ott is más a hatás ha gondtalan és sikeres volt, vagy a komplikációs, neadj' tragikus véget ért.

Teljesen meglepett az a sok info, amivel megajándékoztál a saját babavárásaiddal kapcsolatban, egy bensőséges és komoly információkat elmondó társalgás lett belőle. Számomra teljesen új és ismeretlen terep, mind a babavárás kilenc hónapja, mind pedig a gyermekáldás érkezésének élménye. Ez nagyon kimaradt. Szóval ebben én vagyok az a bizonyos kibic... :)

Meséltél az apás szülésről, hogy nálatok hogy volt. Nekem erről mindig az jut eszembe, amikor az anyuka keservesen megküzd az élet nagy feladatával, vajúdva fájva életet ad magzatának, míg az apuka egy kamerával erősen operatőri hajlamokat mutatva rögzít mindent. Brrrr! De ez persze egy nagyon sarkos kép, nyilván ez a legtöbb esetben nem így zajlik.

Igazából a filmet mindenkinek ajánlani tudom csak... mert igazán egyedi és mély.

Amikor ilyen bensőséges tartalmak kerülnek a társalgásba, mindig olyan érzésem van, hogy ez egy igazán megtisztelő, beavatott pillanat. Olyan dolgokat tudok meg, amikre érdemesnek kell lenni. Szeretem pillanatok.

Szinte észrevétlen átbotlottunk az új évbe, mintha tényleg semmi nem is történt volna ami jelez egy új évet. Nem voltak nagy szilveszteri dajdajok, mondjuk ezt nem igazán bánom, de azért csak máshogy írjuk a dátumot egy három hete.

Mostanában döbbentem rá, hogy 11 évnyi pár lépés távolságtartás után sem igazán érzem, hogy változtak volna a dolgaink - épp csak "komolyodtunk" annyit, amennyit az élethelyzeteink megkívánnak.

Ugyanakkor újra csak villannak a tekintetek, finom érintések mellett mintha nem érne el egymáshoz a kezünk. Már mindketten kimondjuk, hogy az ölelések iránt éled a vágy, de egyszerűen mintha nem tudnák átszakítani azt a bizonyos burkot.

Örök bajom, hogy érezni akarom minden "bátor tettem" előtt, hogy azt akarod. Hogy egy öleléssel, egy érintéssel nem fogok sebeket okozni. Hol egy tükör előtti pillanatban, hol egy metróra várás során... Pedig annyira erős az akarat, hogy érintselek, simítsalak, cirógassalak. 

Nem találgatok, bár vannak ötleteim mi zajlik ilyenkor benned. Mi már csak így megállunk egymástól pont egy arasszal több, mint két karnyújtásnyira, melegedünk egymás fényénél és tüzénél, de közben mintha fázna a hátunk. Nem kérdezem, hogy miért teszünk így, valahol ez tényleg egyértelmű.

Lassan az első újramunkás hét végére érek. Három hét után szinte megváltás volt újra dolgozni, még úgy is, hogy néha köhögős voltam, hogy néha rendesen kipurcantam, de mégis csak az élet visszatér a régi kerékvágásba.

Az elmúlt hetek egymásra sokat odafigyelős, törődős légköre mellett beindultak a fejemben már múlt hét végén a vezérhangyák, építették fel a képeket hogy mennyire is fogunk örülni egymásnak, kitörő öröm meg minden. Aztán a bő tíz évnyi önkontroll és gátolt vágyak felülkerekedtek mindenen és a hétfői reggel kellemes csendjében úgy jöttünk-mentünk egymás mellett, mintha semmi nem történt volna az elmúlt hetekben. Persze utólag kimondatott az elmaradt ölelés karcos hiánya, de a pillanat ott és akkor annyira terhelt volt a múlttal, hogy egyikünk sem lépte át azt a bizonyos vonalat. 

Egész héten teljesen jogosan és elvárhatóan majd' egész nap maszk takarta az arcokat, védjük egymást, védünk mindenkit aki arra jár, de legfőképpen a főnököt. Nincs is vele baj, hiszen a szemek mosolyognak, csintalan szikrákat küldenek egymás felé. Ha le is ültünk beszélni, szigorúan tartottuk a távolságot, akkor persze lekerült a maszk - ennek nem csak azért örültem, mert jobb a levegővétel, de sokkal inkább egy örömforrás, hogy végre élőben láthattam az arcod, hogy el tudtam veszni a látványodban. Annak azért van egyfajta mézes bűbája, amikor a kávés bögre széle fölött odacsillan az a szempár, a pillanat összes örömével együtt.

És akkor egyik éjjel újra jött egy álom. Más munkakörülmények között beszélgetve, egymáshoz közel hajolva, aztán Kiskegyed egy lendületes előremozdulattal csókot ad. A pillanat összes érzése belém égett, ahogy a csodálat, az öröm és a "hjajj, nem akarlak megfertőzni!" pillanatnyi ijedelme egy olyan koktélt alkotott, ami borzongató érzés volt. Aztán az járt egész nap a fejemben, hogy mennyire bele tud égni az emberbe egy vírus léte, hogy az szeretett személyt mennyire akarom védeni, akár magamtól is.

Furcsa volt a héten többször is az érzés, hogy ott ülve úgy magamhoz húználak, megölelnélek, kicsit odabújnék hozzád. Hogy érezzelek. Kissé őrült érzetek, bár mostanában már egy-egy apró érintés, simítás már belefér. Amikor a főnök ajtajában állva egy épp arra tartásom közepette hanyagul hátra néztél a vállad felett, abban a pillantásban annyi minden volt benne, annyi melegség, annyi öröm és annyi szeretet, hogy csordultig telik az ember szíve. Ezt hogy lehetne kibírni egy érintés nélkül?

"Ugye nem kabát nélkül voltál lent?" Ahogy ennek a hangsúlya volt, az picit anyukás, picit kérdőre vonós volt, de adott pillanatban ez mégsem így hatott. Egy milliszekundum elég volt, hogy a szigorú hang a pillantás tartalmával összevegyülve egy balzsamos elegyet alkosson. Ahol a kérdőre vonás nem kérdőre vonás, sokkal inkább aggódás, ahol egy pici mondat mindent tartalmaz, amitől jó lehet egy kapcsolat. Ahogy én emlékszek volt már rá precedens, hogy hasonló hangon kérdeztem ilyen aggódós kérdést korábban, mert a kölcsönös aggódás evidens, ha csak ennyi egymásra figyelés lehet, akkor ez minimum hogy kötelező. Mert kivel törődjön mással az ember?

"Nem szeretnél veszekedni velem?" Egy újabb gondolat, ami szinte vallomásokat hoz ki az emberből. Még szép, hogy nem szeretnék. Veszekedni amúgy sem szeretek, de mikor vitára kerül a sor, akkor sem mindig vagyok kellően érzékeny, kellően figyelmes és még azt is tudom bántani, aki nagyon fontos nekem. Még szép hogy ezt nem akarnám pont Veled eljátszani! Minden veszekedés egy sérülés, egy fájás. Még ha aztán le is tudjuk azt normálisan zárni marad valami kis heg utána, amire semmi szükség. Mikor egyszer arról beszéltünk, hogy valóban lakva ismeri meg egyik ember a másikat, akkor jutott eszembe, hogy "összezárva" egy légtérbe egy idő után már mindenki a hétköznapi énjét hozza, ami talán nem biztos hogy olyan vonzó. Vállalnám a kockázatát, de félnék tőle.

Lassan letelik - mondjuk már nagyon ideje volna megszűnjön ez a bezártság, nagyon ideje volna.

Míg a neheze volt, addig bár ezerszer fejben nekifutottam a bejegyzéseknek, de aztán az erőm sosem volt hozzá elég. Valahogy akkor minden csak arra volt elég, hogy próbáljak emberi formában maradni hogy leküzdjem a lázat, hogy a köhögéssel is megbírkózzak. Úgy érzem, hogy alapvetően jól és könnyen megbírkóztam vele, szinte ügyesen. Jókor fogta meg a háziorvos a megfelelő tüneteket, így aztán nem borította meg a légzésemet, működőképes maradtam.

Közben pedig éreztem a törődést, ahogy az a pár ember, akik tényleg számítanak, valóban törődtek velem. Én, aki amúgy nem szereti ha rá figyelnek, most mégis mindennek örültem. Ugyanakkor valahogy azt érzem, hogy így volt jó, hogy nem terheltem senkit az elesettségemmel, hogy magam küzdöttem meg a bajokkal, a támogatás pedig így jól esett. 

De ami még a támogatás érzésénél is jobban esett, az azok a finom megnyilvánulások, sőt néha tényleg direkt jelzések, amik szinte átjártak és átmelegítettek. Picit olyan érzésem volt, hogy a nagy nyavaja valóságának árnyéka megbolygatta a kialakult status quo-t. Hogy ülünk egymástól szűk kartávolságra, szikrázik a szemünk, de szigorúan tartjuk a távolságot. Most ez kicsit megváltozott, az ijedelem felszínre hozta ami a mélyben bújkált. Nagyon jól esett, ahogy mindig is jól fog esni, mint kisgyereknek a francia krémes. Egyértelmű hogy szereti, de mikor elé kerül, akkor mégis csak egyfajta földöntúli az öröme. 

Nyilván nincsenek illúzióim: ahogy rendeződik ez az ijedt pillanat, ahogy láthatóan mindenki egészséges lesz és harcra kész, ott újra csak a szemek csillogása és szikrái lesznek, de a kinyilatkozott tudat megerősítő ereje gyógyító hatással tudott lenni. Köszönöm! Addig is minden este egy picivel nagyobb melegséggel merülök álomba.

Apropó álmok! Elképesztő érzés, hogy amikor napi szinten lázzal küzd az ember, annyira kifáradt bele, hogy csak álomtalan álmok várják odaát, szinte minden éjszaka nyolc-tíz órányi feltöltődés a következő küzdelmes napra. Amikor már egy picit is marad vissza holmi álomfoszlány, ott érződik először hogy az irány jó.

 Ma már harmadik napja vagyok itthonra bezárva - tekintve hogy hétfőn mire a kakas hármat kukorékolt szembesültem vele, hogy az orrom immár csak dísz a fejemen, plusz a számban a nyelvem is csak arra való, hogy segítsen a beszédben, illetve a falatot kényszeredetten dobálja balról jobbra, jobbról balra.

No szóval ez most egy uralkodói időszak lenne, ha nem volna olyan szar bezárva. Még gyorsan hétfőn lezavartam egy gyors bevásárlást, felkészülve a világvégére, plusz még egy gyógyszertárat is, amivel sajnos eltoltam a dolgokat, mert épp csak a tünetek kezelésére való vackokat nem szereztem be eléggé. Szóval most megy az agyalás, hogy szerezzek be pl lázcsillapítót, meg ilyeneket.... de ugye miért van a kreativitás, ha nem használjuk?! :)

Erősen dolgozik ám a lelkiismeret furdalás... illetve nem is feltétlen az, sokkal inkább egy érzés, mintha cserben hagytam volna mindenkit, aki a munkahelyen számolt velem mint munkaerővel. Főleg hogy szépen kezdett kiderülni, hogy bizony nem vagyok a bajommal egyedül, kolléganők is sorra dőlnek ki. 
Plusz akkor még a hülye ellenőrzések sem maradnak nyugton, a bent maradó szerény létszám bizony eléggé túlterhelt lesz a hülye betegség miatt.

A hétfő még egészen fickósan eltelt, közérzet egészen jó (persze ha levesszük a fenti hiányosságokat), még az itthoni aktivitás is egészen jól ment. Főzőcske, vidámság, stb. Persze ez nem feltétlen van így mert a hétköznapok bensőséges hangulata hiányzott... Fenéket a hangulat hiányzott, Te hiányoztál, de nagyon! Aggódtam is eléggé, főleg hogy jelezted a reggeli koktél szükségességét - no még ez is úgy hiányzott a már alapból meglevő felállásba! Teljesen tolerálható volt számomra, hogy nem értél úgy rá mint szerettem volna, már annak is örültem, hogy legalábbi egyszer-egyszer gondolatot cserélhettünk.

Kedden már azért a közérzet nem volt annyira jó, a torokgyulladás velejárója nálam szinte mindig egy kis felsőléguti fertőzés. ami azért szépen kezd kifejlődni. A nap egészen eltelt, nagyon jól esett hogy reggel már a főnök a Viberen érdeklődött hogy mi a helyzet... Azért ez akármi is a mögöttes motiváció, nagyon jól tud esni. Persze egész nap mentőkre várás van, közben pedig olvasás meg videók nézése... a türelem szokták mondani hogy rózsát terem... sőt, koronát, hogy a fene vigye el!

A mai reggelen már azért rendesen be volt állva a torkom, egy jó meleg teával sikerült feloldani, szóval látszólag semmi gond. Aztán persze szépen a nap során válik az egész egyre rosszabbá, elérve estére egy írtó hosszú köhögésrohamig, némi hőemelkedésig (38,1), szóval nem egy legjobb irány.

Hihetetlen érzés mindig, ha valamiért úgy alakulnak a dolgok, hogy értem aggódás van. Nem tudom jól kezelni, de azért próbálom. Aztán mikor "elhangzik" egy "hiányzol", valahogy a világ valamiféle rendet mutat. Nem titok, hogy számomra is Veled válnak a hétköznapok teljessé, hogy mikor a közelemben vagy egész egyszerűen minden rendben van. A délutánban végül belementünk egy olyan beszélgetésbe, ami elképesztő mélységeket mutatott, szinte szárnyalt benne a lelkem. Nagyon jó érzés egy-egy ilyen őszinte beszélgetés, az elmúlt bő tíz év teljes egésszében bennük van, illetve a mi felnőttségünk, a levetkőzött játszmák nélkül. Pure honest.

Korán kelek reggel, de azt hiszem hogy minden tekintetben érdemes tartani ezt a napirendet, hiszen így mindig akad egy bő fél óránk együtt lenni a napi zajlást megelőzően. Csak kis beszélgetések, egymással való szemkontaktus, kávé szürcsölgetés - mégis az egész napra jó hatást gyakorol. Egészen megszokja az ember ezeket a kis közös rezgéseket, a mosolygó szempárt.

Ma korábban mentél el. Mikor ez elsőre tudatosult bennem elindult a vezérhangya - merre lesz az utad? Ugyanakkor mégsem akartam annyira direktben kérdezni, nem tudtam hogy milyen lenne az akusztikája neki? (Nagyok optikája után szabadon :D)
Kozmetikus... már ezt is tudom. De mit javítgathat még rajtad? Persze, tök rendben van ez, sőt azt hiszem hogy egy természetes része egy modern nő mindennapjainak, segíti az önkép egyensúlyban tartását is - gondolom én. Mi pasik ezt csak örömmel vesszük, nekünk ennek mindig csak a jó része jut - igaz bizonyos dolgokkal együtt tudok érezni, az én fülemet is karbantartják, az azért néha tud kellemetlen lenni, főleg ha a csipesz a fülcimpámat megcsípi.

Annyira tündéri volt, ahogy tegnap reggel mutattad a hajad, hogy a természetes festéktől milyen szénás illata lett. Odahajoltam, megillatoltam, miközben magam is tudtam hogy az már az a közelség, aminél rendesen elindul valamiféle cirógató érzés felfelé a gerincemen. És most még az életem sem tettem kockára a hajad által. :D

Álltál itt mellettem nap közben, mondtad a napi tudást. Óvatosan végignéztem rajtad és bár ebben a hűvös időben sok ruhát hordunk, azért én szinte anélkül láttalak. Minden pont úgy és ott, ahol azt igazán helyén levőnek neveznénk. A belső képeim még mindig élénken őrzik a látványt és az érzést. Az érzést, hogy mennyire törékenynek és kicsinynek éltem meg tested a kezeim közt, mint egy becses ékszerekkel kirakott szép kegytárgyat.

Nagyon okos gondolat ebédhez feltűzni a hajad, hiszen ugye ne legyen már ott ahol annak nincs helye! Aztán a kiskonyhai mosogatáskor hátulról figyelni a tarkód, közben azon gondolkodni hogy milyen fincsi volna cirógatni, uramatyám megpuszilni... Igazán jól áll ez a feltűzött haj, mondtam már?!

Talán csak a korral jár, talán csak valami megváltozott lelkiállapot miatt van, de látásmódban érzek már jó ideje változásokat.

Anno még a múlt ködébe vesző 2000-es években tele voltam kételyekkel és félelmekkel, nem éreztem magabiztosságot, így aztán erősen jellemezte a kapcsolatokhoz való viszonyomat a ragaszkodás, a féltékeny birtokolni vágyás. Voltak is ennek következményei, amikre sosem leszek büszke, hiszen nem a legjobb oldala az embernek a sértett dühöngés, a revans vételének vágya, hogy aztán olyan helyzetekbe sodródjon miatta, amikben bár testileg jól volt, közben a lelke szakadt darabokra.

Idővel aztán jöttek élettörténetek, így vagy úgy, de alakult a magánélet és nem utolsó sorban az életkor előrehaladtával kissé könnyebben fogadja az élet dolgait. Elfogadja a kereteket, hogy mik a realitások és mik a vágyálmok. Így aztán kialakul egy egyensúlyi állapot, amiben akár még jót is lehet megélni... aztán meg mégsem, mert egyre inkább akarna több és több apróságot. Egy simogatás, egy elmaradt ölelés (pedig napja volt), egy hosszú pillantás végén elmaradt csók.

Közben az sem lep meg, ha megpróbálnak leszólítani, randira hívni vagy bármivel bepróbálkozni. Egyszerre megértem ezeknek az embereknek a bátorságát és merészségét, hiszen azért mégis csak jó az én ízlésem, ugyanakkor meg ismerlek annyira, hogy mosoly gyűljön a szám sarkába a történetek hallatán, hiszen tudom: nagyon nem termett olyan ember, aki ilyen próbálkozással számára kedvező eredményt tudna elérni.

És akkor bedobsz egy régi intim közös emléket. Bizsergető, borzongató, őrült emlék, ami sokszor előjött már nekem az elmúlt évek hosszú sora alatt. Az, hogy Te hoztad szóba még erősebb hatással bír, bár folyamatosan tudatomban van a tény: emlékeid tárháza kiapadhatatlan, igazi női emléktárral bírsz, apró részletek olyan részletes sora, ami zsibbadásig jó érzéseket hoz elő.

Közben pedig ott a bizonyosság: vannak elrendelt találkozások, vannak végzetes pillanatok.

Mintha az elmúlt 11 év csak egy álom lett volna és tegnap abból felébredve ugyanazzal a belső bizsergéssel és harmincas éveink hevületével álltunk egymással szemben a metrón. Beszélgettünk, néha egymásra néztük, összekapcsolódott a tekintetünk. De már valahogy óvatosabbak vagyunk, nem lépünk át határokat - pedig néha tényleg csak egy paraszthajszál választ el tőle. 
Halad a szerelvény, folyik a szó - de mégis valami sejtelmes köd fog körül. Tapogatózok a múlt ködében, mintha magam mellett érezném az ifjabb énem, aki akkoriban elég tétován vonzódott, aki óvatos volt és ezer pluszos és mínuszos gondolattal teli fejjel hagyta, hogy ösztönök és vágyak vigyék előre. Nincs vadászat, nincs prédálás vágya, egyszerűen csak mint gyerekként a cserépkályha meleg patkáján ülni, úgy volt jó neki a közeledben. Ahogy épp most is van. A szokásos reggeli rítussal isszuk a reggeli vagy délutáni kávénkat, jókat beszélgetünk csoportosan, de mégis valamiféle láthatatlan ezüstfonállal érzem a kötődést. Már elegek a szemvillanások, hiába a maszk takarása.

Néha tényleg muszáj egy érintés, ahogy múltkor a finom kezed a kezemen visszatartott... hogy túl hosszú lett volna a pillanat? Ugyan, dehogy! Nem létezik túl hosszú pillanat, egy-egy összekapcsolódó tekintetben évezredes mélységeket él meg az ember. Mintha olyan kútba lesnénk, ami csodákat mutat, behúz.

Lassan döcög a végén az a metró, óvatos duhaj. Távolba nézel, én pedig Téged nézlek. Örökké pillanat is lehetne akár, időtlen élmény. Jártunk már erre párszor, nem rejtett helyek romantikája ez - "csupán csak" nosztalgia.

Ahogy eljönnek az éjszakák, főleg ha nap közben történik valami arra érdemes, bizony nem ritka hogy a hajnali órák csöndjében az agy élénk képeket alkot. Álmodunk.
Nagyon rendben van ez, nincs ebben semmi. Még azzal sem, hogy ha egymással álmodunk, hiszen azért fel-felgyűlnek olyan vágyképek, amelyek szinte törvényszerű hogy valahol történetet kapnak.

No de mi van azokkal az álmokkal, amelyek teljesen hétköznapiak, épp csak abban különböznek a valóságtól, hogy életünk hozzátartozói összekeverednek benne? Hogy én egy légtérben vagyok a te életed párjával, máskor nálad jelenek meg többed magammal. Ez így teljesen összezavarja az embert, nagyon nem azok a helyzetek amikre ne illene a jelző: abszurd.

Ugyanakkor lebontva és átgondolva az egészet arra jutottam, hogy emögött valami olyan rejtőzik, hogy mi ragaszkodunk egymáshoz, így az álmok mezején teljesen reális hogy családilag keveredünk. Vagy csak de jó is volna ennyire sima kapcsolatban lenni?

Ez már sokszor fogalmazódott meg bennem, hogy bárhogy is fordul a Sors kereke, nem szeretném ha teljesen kiesnél az én sztorimból. Persze tudom én azt, hogy ennek a realitása mennyire minimális, hogy amilyen a status quo, ott ennek esélye nincs, de mégis jó volna az az érzés, ha lenne olyanra is remény, hogy.... de aztán inkább elengedem, mert rossz érzés a végén az a három pont. C'est la vie.