Amikor egy egyszerű pillanatban, egy teljesen helyén való mozdulat hirtelen megszakad, visszavonódik. 

Pedig semmi olyan mélységű intimitást nem tartalmazott, amitől kifordulna a világ a sarkából. Csak egy simítás lett volna a vállon. Egy futó érintés. És mégis érzékelhető volt a mozdulat megszakításában, a kéz visszahúzásában egy olyan belső gát, amit legjobb objektív szemmel nézni, nem pedig belegondolni bármit.

Van az a fal, aminek fontos szerepe van: stabilitást ad, nem hagyja hogy felforduljon a világ. Persze időnként azért a résein átnyúlok, pici érintéseket ejtve, de a fal még attól stabilan áll, mint egy nagy monstrum. Berzenkedni lehet ellene, bár felesleges. A funkciója tiszta, léte megalapozott és mozdíthatatlan. Olyan ez a fal, mint valami Nagyság előtt tett fogadalom: megszegése esetén várhatóak a hatalmas nagy sorscsapások, tragédiák, leszáll a mennyből egy irdatlan sereg és elpusztít mindent.

Vallásos áhitat övezi ezt a falat. Tabu a léte is, mint a  frigyláda - érinthetetlen. Aki megszegi a tabut, halállal lakol.

Van, aki kockáztat, van aki nem.

... ahogy elmerülsz a levelekben, ahogy teljes valóddal vezetővé válsz, megoldasz, szervezel, menedzselsz.

Közben pedig mint valami sci-fi moziban emlékképek villannak fel a fejemben, mintha nem is evilági képek volnának, mintha nem is egy jelen élet álmai öltenének testet. "Rég volt, talán igaz sem volt..." mondaná a nagybecsű magyar elme, mint valami adoma végén a konklúzió, úgy visszhangzik bennem.
Ahogy a hétvégék során valamiféle racionális nyugvópontra helyezkedik bennem minden, ahogy szétszálazódik a valóság (a keserű realitás) meg a vágyképek-álmok színes világa. Ahogy mindenféle helyzetekben eszembe jutsz, de aztán gyorsan helyére teszem magamban, hiszen a tudatos én jobban szereti a valóságot. Aztán jön a hétfő, vagy bármely napi első találkozás és mintha egy nagy mennyei kavarópálca egy lezser vihogás kíséretében mindent újra összekuszál. A szép benne, hogy ez még nem is kesergés, egyszerűen ténymegállapítás, lejegyzése a hétről hétre ismétlődő eseményeknek. 

Egy fotó... kusza hajjal nézel a kamerába, szemeidben mélység. Beleborzongok, mert abban a nézésben annyira sok minden van. Mint fekete párduc tekintetében, ahogy lassan és megfontoltan lépdel az ágon közeledve a nézőhöz. Indulat, de abból is a legjobb, legizgalmasabb, legteljesebb forma. Megbabonázó.

Csak ülök és nézlek... ahogy végigmész a folyosón, csípőd ring minden lépéssel, nőcis és teljes. Érzéki. Mindenhogy tüzes kép. Szeretem a nyarat, jó benne a férfilét. Jó benne a férfilét - a közeledben.

Jó is volna együtt megélni.

Pusztán csak a gondolata is rendesen beindította a Guliverklit. Sötétben szabadtéri színházi előadás. Egymáshoz közel, a sötétség bársonyos leple alatt. Úgyis mindenki az előadókra figyel, a történetre, a neves színészek játékára. Egy pléden a fűben, van olyan módja a leülésnek, ami már komoly intimitással is bír. Elég csak érezni a közelséget.

Nem tud leállni ez a perpetuum mobile, még a lassulásához is elég sok belső erőre van szükség. 

Persze majd a délután egyedülös idejében ez még forog a fejemben, darálnak a fogaskerekek, pedig a tudat tisztán érzékeli hogy ez nem is a realitás. De akár lehetne is. A lopott pillanatok, amik mögött a ráció fejcsóválva értetlenkedik, mert mi végre ? Aztán meg mégis ott van bennük az a finom selyemszerű lágy csoda, amitől kicsit tininek érzi magát az ember, olyan pehelykönnyű lelkű gyereknek.

Felnövünk, de nem felejtjük el, hogy vannak ilyen szép pillanatok az életben, amit csak kötetlen és légies ifjúságunk kezdetén éltünk meg, de vágyjuk egy életen át.

Tizenévnyi kapcsolat mellett, az ember azért csak végignéz élete párján, jövet-menet.

Ahogy telik az idő, bizony mind változunk. Persze van, akibe szerelmes az okosmérlege és olyan bókokkal halmozza el, ami meghazudtolja az idő múlását, sőt már-már vissza is forgatja azt, de attól még tagadhatatlanul úgy néz ki, hogy pörög az a nyavalyás számláló.
Nem könnyű az idővel harcolni. Pláne, hogy ténylegesen semmit nem csinálunk ebben a harcban, csak dacosan nézünk a tükörbe. De azért csak szeretnénk valamihez kezdeni, hogy a ketyegő vekker hatásait minimalizáljuk, ne csak egy egyszerű beletörődéssel konstatáljuk, hogy itt sajog, ott szúr, amott meg már nem úgy hajlik, kattog.

A testi pőreség bizony megmutatja a keserű valóságot: hol szélesebb, hol puhább, hol gödröcskésebb a test, hogyan változott át az évek során. Van hogy kerekebb, de annak sem örülünk, mert ott ahol ez megtörténik pont nem kellene neki. Ilyen az ember: örök elégedetlen.

Aztán ezeken felül felhorgad a gondolat, hogy egy valaha megélt és látott test, amit burkolva napi szinten csodálhatunk, mennyire válik a sok-sok év alatt egyfajta eszményképpé, ideállá, mennyire vagyunk képesek az emlékek szépítő, bársonyító hatásai mellett megőrizni annak a reális lenyomatát? Ott mélyen, bárhányszor is álmodunk vele, mi marad meg a valóságból? Vagy a kattogó idő átrajzolja a képeket, holmi minden jót egybegyúró mixtúrává, mint valami perverz Frankenstein-i csodává?
Bennem van a remény, hogy azért azok az elmefotók, amik a tudatom poszteres falán ott vannak, még mindig csak valóságos képekből állnak. Hogy ott kerek, ott hosszú és ott bársonyos, ahol az valójában az volt. Hogy a torzulás minimális, hogy max a színek fakulnak meg a képeken, a tartalom tűpontos marad.

Tegnap sikeresen megkaptam a magam adagját, elhúzta a nótámat az Astra... Szerintem volt már egyfajta alapvédelmem.
Az egész nap igazán jól eltelt - mondom a nap. Estére úgy sikerült szétesni, mint a kínai ragasztós játékoknak.

Nem egyszerű ám az evolúciós létrán hátrafelé araszolni, még ha amúgy tök jó ha csimpánzzá leszek, végülis jobb, mintha orángutánná válnék. Bruce Banner sem könnyen változott sosem Hulkká.
Egyébként semmi nagy dologra nem kell gondolni, masszív fejfájás, egyre fokozódó lázzal. Semmi több, nyilván már ismerős volt a tüskefehérje, úgy vetették rá magukat az immunsejtjeim, mint éhes farkasok a bárányra. Persze ezzel nem úgy akarom én bemutatni ezt a miniatűr gyilkológépet, mint valami ártatlanságot.

Most ülök a kanapén (egész éjjel mit se aludtam), nyakamban a vizes ruha, ami most az egyetlen megoldás hogy lehúzza a lázamat. Itt már semmi más nem használt, óráról órára ment feljebb az éjszaka során.

Remélem egy nap alatt lezajlik ez az állapot, holnap már emberi formában fogom magamat érezni.

Eléggé dimbes-dombos egy hét van már mögöttünk, jóval hamarabb jött el egy pont, mint azt számoltuk, vagy számítottunk rá. Sűrű idők ezek, mint a sok zöldséges gulyásleves.

Amikor egy fél napos munka, egy táblázatba rögzített adatmennyiség egy mentési baki okán elvész, no az egészen kiborító tud lenni, hiszen sok koncentrálás, odafigyelés megy a levesbe. Én az előbb viszont nem elvesztett adatrögzítést, hanem hosszú gondolatmenet lecsóba menetelét éltem meg. Visszajön-e bármi is belőle? Persze, hiszen azért nagyjából emlékszem mit is írtam - viszont csak nagyjából. Pont azért nem lesz még egyszer ugyanolyan, mert az elvesztett dolgok árnyéka ott sötétlik az elmém rejtekén, mindenképp csak azt akarnám újra rekonstruálni - így persze kézenfekvő, hogy nem ugyanolyan lesz, pedig ugyanolyan akarna lenni.
Az elmém termékeire is mindig úgy tekintettem, mint valami valódi értékre. Itt nem működik a "könnyen jött, könnyen ment" gondolat súlytalansága. Mondjuk ezzel amúgy is csak becsapni szoktam magam, pl megmagyarázni a lustaságomat.

Szóval az elmúlt egy év bármennyire is a korona árnyékában telt, egy ilyen második körös zárás újra csak egy olyan elszeparáltságot hozott, amivel nem könnyű megbírkózni még úgy sem, hogy ha az ember nem saját maga marad - a gondolataival, a normális élet élményeinek hiányával. A megszokott életvitelben van egyfajta komfortos érzés, mint amikor a lakásban mindent oda raksz, ahol kézre esik. Nyugalmat ad, még ha nem is teljes az életérzés, de a korlátokon belül minden a helyén van. No, ezzel a szükségszerű szeparáltsággal pont ezt vesztjük el, hiába vagyok az ismerős közegemben, szorongást jelent az egyedüllét.
A normalitásban van a mindennapoknak egyfajta hullámzása. A dolgos hétköznapok során egyfajta flow élmény alakul ki, no nem a munkától, sokkal inkább a személyes jelenléttől. Ahogy a napoknak van egy tartalmas íve, ahogy indulnak a reggelek, ahogy az egész nap során valamiféle hullámon érzem magam, bátran állíthatom a közelséged miatt. Persze hétvégére ez a flow némiképp megtörik, de a két nap másik életbe való kerülés után újra jön a hullám, deszkát elő, fel a hátára! Most viszont ahogy látom a jelen állapotban, ez nem két nap, de négy hét is lehet, illetve lesz. Ijesztő a gondolat, mert anno a régmúlt homályába vesző történelmi korokban épp egy három hetes szabadság törte meg a vágyak és szenvedély fékevesztett "őrületét". Most nyilván nincs egyfajta kijózanodásnak ideje, hiszen mindenki józan minden pillanatban, ahogy az sem reális, hogy névtáblák kelljenek hogy egymást megismerjük majd mikor újra eljön az a reggel, mikor mindenki a dedikált munkahelyen kezdi a hetet. Kicsit mégis szorongok, a régmúlt árnyai már sosem tűnnek el az elmém és lelkem zegzugaiból.
Persze, van egy bizonyos online kommunikáció, egy virtuális jelenlét, amivel azért a szeparáltságnak látszólag csökken a mértéke. Ugyanakkor ez az online diskurzus is egy kilúgozott dolog, emojik ide vagy oda, egyszerűen hiányos. Nem is lehet más, hiszen bármennyire is hiszik azt sokan, hogy ez fel tudja váltani a személyes kapcsolattartást (végső soron itt is van benne személyesség, hiszen a végpontokon két vagy több személy ül), de elvész belőle a fűszer. Metakommunikáció a fűszer: miközben azért nem teljesen ízetlen dolog ez.
Pedig a fűszer ott van a hétköznapokban, a kávét szürcsölgetés közbeni mindenről is szóló beszélgetésekben, miközben sokat mondó pillantások szállnak, akár még társaságban is. Vagy csak hallgatva és egymás tekintetében elmerülve, ezer gondolatot belelátva a másik két szemébe, akár elbújva egy nagy bögre félig takarásában is. Khmmm...

Hosszú évek, évtized sora alatt zajló írásos gondolatcserék során kialakul egy olyan tanult(?) érzék, amivel egymást ezekben detektáljuk. Szavak sorában, egymás után rakásában ott van az aktuális hangulat, a ki nem mondott, elő nem adott gondolatok, amikről épp nem is folyik a szó, de ahogy mondani szokták, a sorok között ott rejtőznek. Olvasod a leírt szavakat és ott van belül a növekvő disszonancia: valami nem oké. Lehet ez egy fejfájás, egy rossz alvással terhelt éjszaka, de akár ennél jóval-jóval súlyosabb dolgok is. Nyilván erre mi már rákérdezünk egymásnál, mert nincs az a téma amit tabut jelentene, de mellette még az a tiszta tudat, hogy nincs helye azoknak a köröknek, amik a kattogással járnak. Miért akarnánk kitalálni azt, amit úgy megkérdezhetünk, hogy abban biztosak lehetünk: a válasz őszinte lesz.

Itt ez a nyavaja, amit bár sosem vettünk félvállról, de azért volt szerencsénk jó ideig csak tisztes távolból köszönve, a világra rásandítva tartani vele a kapcsolatot. Számok voltak csak sokáig, eleinte leginkább csak zavaró, tudatba bebújó kis számok. Kis számok a mosthoz képest, de persze az egy sem elég kicsi, ha az egy ember életét jelenti.
De most aztán tényleg itt van, egyre kisebb az a karám, amiben békés nyugalomban létezhetünk, miközben azon kívül a csudaság a Kaszással kézben járva arat, hordja el a lelkeket. Egyre közelebbi a jelenléte, szorongást okoz, előhívja az aggodalmakat. Még nálam is, pedig ugye elvileg én már kezet fogtam ezzel az átokkal úgy, hogy még a kezem is megmaradt.
Mindig úgy szóltak a hírek, hogy krónikus beteg, meg idős, meg veszélyeztetett korosztály... Mind amik nem mi vagyunk, így aztán van egy hamis biztonságérzet bennünk. Aztán egyszer csak csörren a telefon, nagyon közeli a találat! Korunkbéli, nem beteg... és nem egyszerűen csak kórház, de bizony ez már pontot is tett egy történet végére. Nyilván nem tudom, hogy maradt-e utána árva, lakáshitel vagy az államadósság egy része, de ez nem is mind számít (az eleje nagyon is), sokkal inkább a tény: ledőlt a karám kerítése, már nincs olyan hogy veszélytelen. Ez a tudat pedig rettentően kiborító! Aggódunk a rokonainkért, akik eddig nem voltak érintettek, de aggódom érted is, hiszen minden bizonyosságom ellenére már úgy érzem kell aggódni. Ugyanakkor tudom: nem veszed félvállról, mindent megteszel amit csak kell.

Talán végül még hosszabb is lett a rekonstruált gondolatfolyam, mint az eredeti - nagyon le akartam írni. Olyanok ezek a gondolatlerakatok, mint amikor depóba rakja az árut a kamion. Évekig hozzá sem nyúlok (nem romlandó az áru), de ha rendszeresen vezetném, bizony néha iránymutatásokat is adna visszafelé a múltba tekintéskor. Sajnos bármennyire is az ellenkezőjét próbálom bizonyítani a hétköznapokban, állati lyukas az agyam. Sok mindent elfelejtek, homályosak az emlékek vagy teljesen elvesznek - pedig ez nagyon nem azt jelenti, hogy lényegtelenek, vagy jelentéktelenek a történések. Bár olyan emlékezetem volna, hogy minden azonnal és véglegesen elraktározódna! Lehet hogy egy regressziós hipnózis elő tudná hozni a régi képeket? Vajon hogy élném meg, ha egy ilyen folyamat végén ott lenne minden a fejemben, amit korábban elfelejtettem? Minden pillantás, minden érintés, minden olyan jelenet és történés, ami ide juttatott bennünket. Ide, hogy így és ennyire kötődünk, ragaszkodunk a magunk keretei közt. Vagy csak a csillagok állása teszi, hogy mi tényleg a szó szoros értelmében "egy csillagzat alatt születtünk"? 

Hómofiszban mivel zajongjon az ember, MTV '90s csatorna előkerült. Alig van rajta ismeretlen zene, azért ez sokat elárul a tinikorom kollégista éveinek tartalmi részéről. :)

Ha nem is naphosszat, mert azért iskolába is jártunk, de az üres idők egy jelentős részét a társalgónak nevezett közös helyiségben töltöttük, ahol nyilván van az MTV, vagy annak magyar riválisa a Z+ illetve a Viva TV duruzsolt. Minden klippet ezerszer láttunk, már amikor nem egymást piszkáltuk, vagy voltak akik a lányok szemében keresték az élet nagy igazságait. A szerencsésebbek. Nem számított hogy milyen stílus, milyen műfaj, csak klip és zene legyen.
Aztán idővel persze változtak a prioritások, kevésbé a tévéből zenéltünk, jöttek a discman-ek, meg társaik, aztán szépen már a kedvenc zenéinket hallgathattuk ott és amikor csak akartuk.

Manapság a youtube és spotify korában a klipek fogyasztása teljesen más módon történik, bár nem is tudom, hogy a klipeknek van-e még egyáltalán olyan ereje, mint a mi időnkben, vagy csak megszokásból készülnek zenékhez videóanyagok, hogy a rajongók közben láthassák a kedvenceiket mozgásban.

Nagyon üres egy hét ez így... bent csak a nagy csönd, tétova bóklászás, pakolászás... kinézek az ajtón és csak egy vízautomatát látok. Itthon leginkább nincs újdonság, viszont ez a Messenger csoport bármennyire is egy hiánycsökkentő megoldás, jól meg kell gondolni minden betűt, minden emojit. Remélem a két hét után vissza tudunk állni a rendes kerékvágásba. Attól nem tartok, hogy elszokunk egymástól, hogy már nem lesz akkora öröm minden reggel látni egymást. 

Azt hiszem hogy most jött el az ideje annak, hogy úgy álljak ehhez az egész vírushoz vakcinástól, tünetestől, mindenestől, mint ahogy az emberek fizetését, anyagi lehetőségeit kezelem - nem hozom szóba, nem alkotok róla véleményt, még szűk családi körben sem.

Egyszerűen elképesztő, hogy mennyi feszültség forrása tud lenni ez a téma most már. Oltass, ne oltass, ezzel oltass de azzal ne, felelőtlen aki oltat, csak a maszk meg a bezárkózás, stb. Tele vele a hócipőm, de komolyan.
Senkit nem kérdezek erről, senkire nem erőltetem rá a gondolatom. Hétvégén is már kifakadtam, ahogy drága anyósom egyetlen mondaton belül ült át a témában egyik oldalról a másikra, majd vissza. Egyszerűen ez így már fárasztóbb, mint maga a vírus.

Tízmillió virológus országa lettünk, itt mindenki tuti biztos tudással és véleménnyel van a témában, hatalmas szakmai háttérrel és őrül nagy magabiztossággal tudjuk, hogy melyik a legjobb, hogy mi az amit be kell adatni.
Az emberek megtanulták sok év alatt, hogy nekik a legjobb jár, annál kevesebbel bizony nem érik be - és ez itt is megnyilvánul. Inkább virtuálisan sorban állnak és közben maszkot hordanak akár fél évig, de nekik csakis a nyugati vagy a kínai vagy bármi általuk kitalált a jó és elfogadható. Így aztán tényleg nem lesz nehogy Húsvétra, de még Pünkösdre sem nyitás. Szépen majd nyáron is ülünk maszkban a strandon, arcunkra ég az a vacak.

Túl sok az info, túl nagy a szabadság a világban így a XXI.század elején. Amiről azt hittük, hogy milyen jó is lesz majd, most szembesülünk vele, hogy csak tovább bonyolítja az életet. Gyorsabban ömlött ránk a tudás, mint amivel szembesülni képesek vagyunk. A tudomány nem tud vallássá válni, hiszen nem is arra hivatott - az ember viszont vallást akar. Ha nem tud hinni a tudományban, hiszen ahhoz az kellene hogy az tévedhetetlen legyen- akkor hisz olyan kamu dolgokban, amik stabil alapot adhatnak neki a hétköznapjaihoz. Legyen az bármilyen képtelen őrültség. Új istenek és új főgonoszok születnek: chemtrail, Bill Gates, gyíkemberek, akármi. Úgy kell a misztikum, mint egy falat kenyér.Nevezhetjük ezt a vírust biológiai fegyvernek ami elszabadult, de nem akarunk szembesülni azzal, hogy mi emberek hoztuk létre azt a helyzetet, amiben aztán egy vírus jobban kapcsolatba került velünk, mint ahogy mi szerettük volna.

Fiatalok a padon... nekik piszkosul nincs hideg, ölelik egymást, megszűnik a külvilág... még emlékszek erre az érzésre, hiányzik is kicsit.

Újra és újra bebizonyosodik, hogy mintha régről pár lennénk, úgy működnek egyes mozdulatok.

Ilyen csodás péntek se sűrűn jön szembe! Mondjuk hozzátenném, hogy azért meg tudnám szokni, illetve pont megszokni nem tudnám, minden alkalommal eltöltene egy furcsa, hélium-szerű érzés, amihez szinte eufória társul. Karomban tartani, érezni hogy ez nem egy olyan pillanat, amikor a figyelő szemek sugarában számoljuk a másodperceket, hogy meddig lehet és mikortól válik szóbeszéd tárgyává. Amikor kicsit bújunk is a másik testéhez, mert az olyan jó, bensőséges és otthonos. Mitöbb vágyott is.

Különleges elfoglaltság, szakma, amit a fociedzőhöz és a tanárhoz hasonlóan, egy egész ország is meg tud csinálni  - saját bevallás szerint.

Sokféle viszonyunk lehet vele, bár ez igazából azt hiszem emberfüggő.
Vannak, akik tényleg csak "munkahelynek" tekintik, ahol bár az életük nagy részét töltik, de egyszerűen nem válnak a rendszer részévé. Nem veszik át a nagy szavakkal élve "ars poetica"-nak mondható szervezeti hitvallást, nem érzik át, hogy az adott munkahelynek, a működésének van egyfajta célja. Nem pedig csak különálló részek egyfajta szükségszerű együttműködése.

Nem voltam sosem egyfajta állásszédelgő, meg aztán a karriervágyaim sem voltak sosem annyira kristályosak, hogy azok elég motivációt adtak volna a gyors előrehaladáshoz. Voltak, akik szűk évente váltottak, nyilván szakmai haladással és magasabb bérezéssel járó új munkahelyekre. Sokat láttak, másmilyen területeket is megtapasztaltak. Nekem ez nagyon nem ment, nem volt meg az a hajtóerő. Így ha belegondolok, igazából volt három jelentős és egy átmeneti munkahelyem.
Ha hosszabb időt töltöttem egy-egy helyen, ott azért mindig akadt valaki olyan, akin keresztül megéreztem az adott hely hitvallását. Az átkos régvolt nagyvállalatának dolgozó ember büszkeségét pl., aki még akkor is emelt fejjel jött be dolgozni, küzdött és hajtott, amikor már minden porcikájában remegett a gépezet. Aki sok évnyi munkával a háta mögött, könnyes szemmel mondott fel, mert bár tudta hogy jelentős és logikus lépést hozott meg ezzel, de mégis dolgozott benne egyfajta bűntudat, hogy cserben hagyta az "anyát".

Itt is van küldetés, amit leginkább a legfőbb vezető képvisel, tol és erőltet. Nem egy rossz feladat ez, bár nyilvánvaló hogy mi nem ennek a megvalósításán törjük magunkat nap nap után, inkább csak ehhez a hátteret biztosítjuk, amolyan csapágyolajozó feladat a mi munkánk. Nem rossz ez, mert a cél az egészen jelentős is tudna lenni.
Aztán jön a felsőbb régiókból a kérés: a közösségi médiás aktivitásokat honoráljuk már like-okkal, legyen még láthatóbb a szent feladat a világ előtt. Nem érzem egy erőn felüli kérésnek, már ha sikerül megérteni miért is vagyunk itt, azon kívül persze hogy anyagi javakhoz jussunk. Mégis megy a felső zúgolódás, hogy miért kell nekünk lájkolgatni...? Fáj azt a vackot odaadni, nem véges a száma, csak meg kell nyomni a felületen egy piktogrammot?!

Messze nem kell hozzá elhivatottság, de mint olyan sokszor azt kell tapasztaljam: egyesek teljesen értelmetlen dolgokban lázadnak. Energiapocsékolás.

Újra és újra visszatérő téma nálam a testi kontaktus. 

Egyrészt mert annyiszor láttam már, ahogy munkatársi, baráti helyzetekben bizonyos közösségekben teljesen természetes és normális dolog, hogy egymáshoz érnek az emberek, hogy ölelgetik egymást, hogy csipkelődnek - a szó szoros értelmében. Ez olyan akarva-akaratlan intim közelség. Ahogy a múltkor pl F.E. is a hajadhoz ért, bár a szemem is kikerekedett a láttán...

Sajnálom, hogy azt sosem tudtam számodra megmutatni, de nálam ha lehetőség van rá, nagyon is szükséges az érintés. Hogy érezzem az ottlétet, bár kétségtelenül lehet ez iszonyú idegesítő is, ahogy megállás nélkül lágyan cirógatok, piszkálok, birizgálok. Ez az én "autizmusom".

Napi szinten elmélyedek az apró részleteidben: a kézfejed kecsességében, az ujjaid vonalában, vagy ahogy ma is: a felsőd dekoltázsában. Minden rész finoman nőies, de semmi sem túlzó. Ízléses kombinációja a bájnak és kellemnek.

"Mindent a szemnek, semmit a kéznek!" Ez a jelen status quo, amelyre a mostani stabilitás épül. Ezen felül minden vágy és minden óhaj igazából csak a fantázia világa, inkább egy kis Tündeföld, mint Mordor. 

Minap az járt az eszemben, hogy visszatekintve az időbe mennyiféle érzelmi formációt sikerült felvenni. Hogy egy kezdeti szimpátia hogyan csapott át, szenvedélyes érzelmekbe, hogyan csitult el egy időre, majd...

Mikor úgy látszott, hogy az élet szelei egymástól távol fújnak és a realitások szinte már csak a virtuális térbe szorulnak vissza, akkor valamiféle beletörődős nyugvópont alakult ki. Tartottuk a kapcsolatot, még ha nem mindig volt rá lehetőség, hogy napi szinten, de azért rendszeresen kerestük egymást. Volt hogy lefutottál mellettem az utcán és felvidult a szívem, bár sehogy nem volt alkalmas egy meglepős találkozásra, de öröm volt a látványod is. Adott élethelyzetben tényleg mindennek tudtam örülni. Hozzáteszem ez most is így van. :)
Ugyanakkor érdekes módon abban az időszakban ha nem is folyamatosan, de időről időre hihetetlen álomtevékenység zajlott a fejemben, középpontjában veled. Mindenféle formában, élethelyzetben, leginkább csak kótyagos-zavart ébredéseket hozva, egész napos jelenléttel kísérve. Ez sokat járt a fejemben, hogy egyszerűen nem tudott elszakadni Tőled akkor sem egy részem, a tudattalan idején újra és újra előhozott.
Aztán újra egy hajóba ültünk, amivel a közelség egy kellemes, de visszafogott élménye tért vissza közénk. Persze az évek sora alatt eszkalálódott viszonyok és kapcsok teljesen normális mértéket vettek fel, jó volt Neked dolgozni, Veled megoldani feladatokat. 

Miközben szinte már nincs új egymásról a nap alatt, valójában mégis vannak olyan beszélgetések, amik mutatják az örökbecsű tény: olyan nincs hogy egymást teljesen ismeri két ember. A kitárulkozós kérdés-válaszok, a csak úgy elmesélt élettörténetek, a "nézd és ismerj meg" beszélgetések olyanok, mintha egymás felé indított borostyánindákkal otthonos puha nyoszolyát fonnánk egymás köré. Csak halványan sajog a tudat, hogy de jó is lett volna ezeket megélni Veled, miközben egyértelmű hogy ez őrület, hogy irreális, hogy bolond gondolatok.
Pedig ahogy nap nap után érzem a fizikai közelséged szédítő hatásait, ahogy csak el-elidőzők szemeimmel és gondolataimmal rajtad, valahogy ez a téli hideg szinte elillan. Ahogy egy rosszul ébredős, szutyi nyírkos hétfő reggelt képes vagy egy komfortos-otthonos hangulattá varázsolni... csodás képesség ez!

Közben pedig egyfajta küzdelem a határvonalon: a tudattalanul is intenzíven jelen levő érintésvágy felnőtt tudattal korlátok közé szorítása, miközben a tekintetek igéző párbaja szinte ionfelhőkkel tölti meg a levegőt. Cinkék, mókusok, tavaszvárás... 

Láttam már ilyet közelről - tényleg eléggé frusztráló érzés.

Vannak helyzetek, amikor tényleg csak a nagyot nyelés, a gyors számot vetés van: megéri, érdemes ezt így csinálni? Nyilván nem egy ilyen szituációban döbben rá a felnőtt ember arra, hogy mibe is vágta a botja hegyét, de mikor plasztikusan kézzel fogható közelségbe kerül a másodrendűsége, akkor azért erősen gombócos lesz a gyomor.

Ahol érzelem van, ott mindig akad egy adag birtokolni vágyás is. Mindenki szeretné ha úgy volna teljes az érzelem, hogy abban ne nagyon legyen más, csak a szeretett és ő. Ha viszont egy háromszög helyzetbe kerülünk, ott bizony mérlegelni kell: meddig jó ez nekem? Mennyi fér bele érzelmileg, mit bír el a fájdalomküszöbünk?

Ahogy elhangzott a héten a kérdés, miszerint hányszor voltam szerelmes és próbáltam erre hiteles választ adni, no akkor döbbentem rá, hogy néha még a legfájóbb, leggyötrelmesebb szerelmeket is képes felülírni az idő, aztán azok bele tudnak süllyedni a feledés mocsarába. Jelentéktelen kapcsolatok is felszínen maradnak valami apropóból, míg komolyak is tudnak a mélybe csúszni a feledésbe.A jelent éljük, itt vagyunk nagyon aktívak, aztán ha nem nagyon nézegetünk vissza a múltunk sűrűsödő ködébe, akkor az bizony eltakarja a tartalmat.

Épp a múlt napokban járt az eszembe egy-egy olyan helyszín, ahol már jó ideje nem járunk, nem is nagyon van arra dolgunk. Te sem  jársz arra már napi szinten, máshol élsz, én sem zötyögök arra a vonattal. De mégis csak úgy érzem, annak ott emlékképes rezgése van. Örökéletű emléktöredékek képei sejlenek fel ha arra gondolok. Ahogy TE is említetted a fenekestől felforgatott Városligetet. Eltűnnek ezek a helyek, de csak a helyek.

"Passport, bitte!"

No nem ilyen határátlépésre gondoltam, annak most nem igazán van ideje. Remélhetőleg majd talán a nyáron, vagy jövőre. Klasszikusokat idézve: "Igazán vége lehetne már ennek az évnek!"

A korábban említett határok, amelyek mint holmi demarkációs vonalak, demilitarizált övezetek húzódnak közöttünk. Szigorral tartjuk magunkat a vonalakhoz, kölcsönösen óvatoskodva.
Pedig aztán nap nap után vannak olyan pillanatok, olyan helyzetek, ahol szinte remegve állok a vonal mellett, hogy szívem szerint magamhoz húználak és megölelnélek. De nyilván nem teszem, mert én ilyen "illedelmes" ember vagyok.

Örök dilemma férfiként: legyek-e rámenős ("bátor"), mert az olyan férfias, vagy jeleket várva legyek türelmes és csak akkor lépjek egy lépést előre, amikor arra engedélyt kapok?
Vannak, akik az előbbit preferálják és várják el, mások ugyanattól kellemetlenül-kényelmetlenül érzik magukat, lerohanva érzik magukat, tiszteletlenségnek érzik ezt a viselkedést.

Hogy melyik a jobb? Igazából már nem számít, hiszen jelen helyzetben nem kell ezt már nagyon figyelembe vennem, nem vagyok kényszerhelyzetben hogy ezt a dilemmát feloldjam. Az egyetlen kényszerhelyzet a bennem tornyosuló vágy, amivel leginkább tehetetlenül állok. A vonal mellett.

Szinte menetrendszerű, hogy egy egész heti közös élmény után a péntek délutántól kezdődő, teljesen más hétvégi időszak mindig egy pici szorongással indul.

Ugyanakkor ez a szorongás nem is annyira szorongás, csak egy viszonylag rövid időtartam áll rendelkezésre ahhoz, hogy egy teljesen más habitusú és világú ember közelségéhez idomuljak. Nem ritka, hogy az átállás ideje egészen gyakran holmi hétköznapi fantáziák sorával telik el, közös autózások képével pl.

Aztán ha lezajlik az átállás már nagyjából minden a helyére kerül. A tegnap nézett Cormoran Strike sorozat hangulatában volt nagyon jól jelen ez az érzés: bár mindkét félnek megvan a maga élete és világa, mégis ott van kapcsolati dinamika terén egyfajta feszültség, egymás hiányolása a nem együtt töltött időkben.
Sokszor eszemben volt a hétvégén is, hogy akár még jó is az ami van, hiszen nincs benne rossz semmi, de mégis van egy hiány amiről tudom, hogy nincs rá másnál megoldás - csak nálad.

Ma reggel is ahogy zötyögtem munkába olyan furcsa volt, hogy bár nincs őrjítő hiányérzet, de tisztában vagyok vele, hogy pusztán a közelemben léted is más fényekkel tölti meg a reggelt. Minden mágneses kölcsönhatás felszabaduló ereje ott rejlik a reggeli negyedórákban, még az is egy élmény, ahogy hétköznapi dolgokról beszélgetve elveszünk egymás tekintetében.

Ahogy érünk az idővel és kialakulnak életünk bonthatatlan kőfalai, úgy alkalmazkodunk a meglevő terekhez, a kijelölt határokhoz. Komfortosak ezek, hiszen azért csak nem volt sosem cél kényelmetlen életet élni, de vannak pillanatok, amikor az az érzés támad: ha máshogy is lehetne, az volna csak az igazi. (Ez persze egy örök elméleti felvetés, hiszen a falak örökök, nincs semmi ami lebonthatná)

Napról napra vagyunk egymás szeme előtt. Elég sokféle módon láttuk már egymást, igaz van ahogy már nagyon régen. És mégis ahogy végigjössz a folyosón, libbensz és suhansz, mint holmi tündér a sejtelmes ködben... éteri látvány - megunhatatlan.

Épp az jutott eszembe, hogy mikor valaki új kerül a képbe, minden pici rezdülést és villanást sziporkázó csillogásnak élünk meg, minden nagyon friss és új. Idővel az ember hozzá tud szokni a látványhoz - miközben újra és újra rácsodálkozik az apró részletekhez. Hiába a ruhával borítottság, a lapos has, a feltűzött haj által kivillanó nyak... Ilyenkor azért kezdem megérteni a régi korok villanó bokára vonatkozó izgalmát is.

Abban a világban, ahol már szinte mindenki önnön bájait mutogatja, ahol az ingerküszöböt az égig tornászták fel mindenhol, kicsit félő, hogy a valóságot már nem értékeli az ember. Hogy már nem lesz elég. Aztán jön a nagy felismerés, hogy milliószor csodálatosabb még csak nézni is az idomok és mozdulatok tökéletlen tökéletességét.
Az előbb szembe jött a fejemből egy kép: a vállra omló hajzuhatag alól vágytól sötét tekintet, a meztelen test csábos és kívánatos látványával kombinálva. Még a gyomrom is összerándult tőle - a benne rejlő vágytól.

Aztán az évek sora alatt szépen kialakult egy olyan biztonságos távolság, amely mellett ezek a gyomrot szorító érzések azért még fájdalmasak. Mint amikor a mágneseknél játszottunk régen, hogy hol az a pont ahol már húzzák egymást, de még finom ellenerővel meg tudjuk tartani őket. Táncoltak a kézben, ficánkoltak a maguk ketrecében, de még nem szakították át azt. Érdekes játék volt, azt például mindig élveztük. Tudományos kísérlet.
A mi kis tudományos kísérletünk is beállt egyfajta egyensúlyi állapotba. Stabil a rendszer, bár olyan mint mikor diétázik az ember - soha nem nagyon éhes, de soha nem is jóllakott. 

Tény, hogy volna mit. Sok-sok gondolat kavarog a fejemben, néha egyszerre több is. Aztán valahogy ott maradnak: vagy nincs alkalmam összerakni egy értelmes egésszé, vagy ha alkalom van akkor én nem érzem magam képesnek rá. Aztán idővel úgy érzem, hogy nem érdemesek arra, hogy kifejezzem őket írásban, mondhatjuk hogy besöpröm a sarokba aztán majd lesz velük valami.

Mivel magyar alkotópáros írta és rendezte, még szép hogy megnézi az ember! Ha másért nem, legalább a nézőszámok tekintetében legyen meg a szám - bár ebben az esetben ennél azért többet ér ez a mű.

Minden téren különleges darab, a témaválasztás, a megvalósítás egyaránt igazán jó, de legalábbis különleges.

Mivel beszélgettünk róla már, igazán érdekes, hogy mennyire mást és mást lát meg benne egy nő és egy férfi. De még ezt is lehet cizellálni, mert az sem biztos, hogy nőként ugyanaz az élmény ér, mint másokat. Pl aki még nem volt terhes, az is biztosan máshogy látja és éli át, mint akinek már ez az élmény megadatott. De még ha volt is babaélmény, ott is más a hatás ha gondtalan és sikeres volt, vagy a komplikációs, neadj' tragikus véget ért.

Teljesen meglepett az a sok info, amivel megajándékoztál a saját babavárásaiddal kapcsolatban, egy bensőséges és komoly információkat elmondó társalgás lett belőle. Számomra teljesen új és ismeretlen terep, mind a babavárás kilenc hónapja, mind pedig a gyermekáldás érkezésének élménye. Ez nagyon kimaradt. Szóval ebben én vagyok az a bizonyos kibic... :)

Meséltél az apás szülésről, hogy nálatok hogy volt. Nekem erről mindig az jut eszembe, amikor az anyuka keservesen megküzd az élet nagy feladatával, vajúdva fájva életet ad magzatának, míg az apuka egy kamerával erősen operatőri hajlamokat mutatva rögzít mindent. Brrrr! De ez persze egy nagyon sarkos kép, nyilván ez a legtöbb esetben nem így zajlik.

Igazából a filmet mindenkinek ajánlani tudom csak... mert igazán egyedi és mély.

Amikor ilyen bensőséges tartalmak kerülnek a társalgásba, mindig olyan érzésem van, hogy ez egy igazán megtisztelő, beavatott pillanat. Olyan dolgokat tudok meg, amikre érdemesnek kell lenni. Szeretem pillanatok.

Szinte észrevétlen átbotlottunk az új évbe, mintha tényleg semmi nem is történt volna ami jelez egy új évet. Nem voltak nagy szilveszteri dajdajok, mondjuk ezt nem igazán bánom, de azért csak máshogy írjuk a dátumot egy három hete.

Mostanában döbbentem rá, hogy 11 évnyi pár lépés távolságtartás után sem igazán érzem, hogy változtak volna a dolgaink - épp csak "komolyodtunk" annyit, amennyit az élethelyzeteink megkívánnak.

Ugyanakkor újra csak villannak a tekintetek, finom érintések mellett mintha nem érne el egymáshoz a kezünk. Már mindketten kimondjuk, hogy az ölelések iránt éled a vágy, de egyszerűen mintha nem tudnák átszakítani azt a bizonyos burkot.

Örök bajom, hogy érezni akarom minden "bátor tettem" előtt, hogy azt akarod. Hogy egy öleléssel, egy érintéssel nem fogok sebeket okozni. Hol egy tükör előtti pillanatban, hol egy metróra várás során... Pedig annyira erős az akarat, hogy érintselek, simítsalak, cirógassalak. 

Nem találgatok, bár vannak ötleteim mi zajlik ilyenkor benned. Mi már csak így megállunk egymástól pont egy arasszal több, mint két karnyújtásnyira, melegedünk egymás fényénél és tüzénél, de közben mintha fázna a hátunk. Nem kérdezem, hogy miért teszünk így, valahol ez tényleg egyértelmű.