Az egész úgy kezdődött, hogy megmutattam milyen ház épül a volt utcánk végén? Érdekes, új stílusú épület, egészen felcsigázza az embert. Nem én dobtam fel, ő volt aki felhozta, hogy ha a mostanit eladnám, akkor abból egy másfél szobás lakás simán kijönne talán belőle ott. Nyilván nem ez volt a megmutatás célja, de végül ő mondta ki: "szerintem te ott fogod leélni a fővárosban az életed."
Persze abban igazán van valami, hogy bár biztosan klassz lehetne a vidéki élet, igazából nem vagyok biztos abban, hogy ott megtalálnám azt, amiben önmagam lehetnék, ami a munka terén ne egyfajta leértékeltség-érzést jelentene.

Egyre többször jár az eszembe, hogy vissza kellene költöznia nagyvárosba. Egyszerűbb volna az élet, nem volna ingázás, a jelen lakás meg amúgy is nagy nekem. Családdal számoltam, azt mondjuk bebuktam.
Közben élesen megmaradt bennem az a pillanat, amikor ezt a gondolatot kimondtam előtted: egy pillanat alatt rám néztél, szemedben ott volt valamiféle kérdés: "ezt most komolyan gondolod?" Még pár hónap és már extra költség nélkül el tudom adni (zsugori pöcs vagyok, családi örökség).

Nem jelent könnyűséget ez a közel másfél hónapos betegség. Igazán aggasztó, főleg egy olyan embernek, aki nem igazán a türelemről híres. Ő mindent megtesz a maga részéről, de semmi nem javul, kifejezetten pánikos. Közben pedig a napok minden szeglete beszűkül egyfajta téma körül, a próbáljunk meggyógyulni azonnal vonalon.
Nem állítom, hogy így könnyű bármi is. Szinte egész nap bezárkózva, levegőt csak ablakon keresztül érezve, nagyon elpocsékolós lesz a hétvége. Ha esetleg a telefonba mászok és ott keresek valami tartalmat, akkor jön a féltékenység. "Neked másik barátnőd is van?" Azt hiszem ez az a téma, amit jobb nem piszkálni, ez már a túl nagy sárkány esete. Egyébként mintha ez tényleg így volna, mert a passzív hallgatás (ami leginkább jó mindenkinek) egy símulékonyabb taktikát hív elő, mintha bizonyítani akarná, hogy ő azért igenis jó. Furcsa dolog ez a pszichológia!

Megpróbáltam kicsit átadni, visszajelezni abból, hogy mi a bajom a világommal... természetesen sem a lényeg nem ment át, sem pedig az indíték, hogy én most akkor elmondanék valami fontosat. C'est la vie.

Hétvégén olvastam egy cikket a memóriával kapcsolatosan, hogy miért emlékszünk, avagy nem emlékszünk dolgokra? Igen érdekes volt, ahogy kifejtették miként nem emlékszünk az első három életév eseményeire, de ami még ennél is fontosabb volt, hogy miként van az, hogy bizonyos életeseményeket egyszerűen elfelejtünk.

Az volt a tézis, hogy bizonyos életesemények azért esnek ki az elérhető memóriából, mert olyan mértékű érzelmi töltettel bírtak amikor bevésődtek, hogy egyszerűen azokat elhomályosítjuk, mintha egy átláthatatlan mappába raknánk azt.
Kicsit elgondolkodtam rajta. Valóban jellemző rám, hogy az intenzív érzelmű időszakok ha nem is vesznek el, de nem tudom visszaidézni az akkor megélt életeseményeket. Rettentően zavar, mert kicsit olyannak tűnhet, mintha azért nem emlékeznék erre vagy arra, mert számomra nem volt fontos, pedig a valóság az, hogy sokkalta fontosabb és megéltebb volt, mintsem hogy az elmém hagyná ezeket az élményeket bármikor is felidézhető helyen hagyni. Ebben pont ellenem dolgozik a saját elmém, mert én már most nagyon szeretnék visszaidézni dolgokat, de valami ezt egyszerűen nem engedi.

Itt jött az újabb gondolat: érdemes volna ilyen okból megkeresni egy terapeutát, hogy segítsen ezt a mappát kinyitni? Vagy érdemes ráhagyni az agyra, mert nyilván jobban tudja miért véd vagy zárol dolgokat?

Mindig rettentő intenzíven éltem meg érzelmeket. Nagyon ragaszkodtam, nagyon szerettem, adott esetben tényleg mélyre is zuhantam. Vagy zuhanok. Nem vagyok képes racionálisan megélni érzelmeket, már tudom hogy van amikor kevésbé élem meg, mint azt kellene, illetve később meg jóval intenzívebben, mint az adott helyzetben már érdemes volna.
Azt gondoltam, hogy a mostani életszakaszomra szépen lecsillapodok, holmi öreguras, joviális rezignáltsággal élem meg az érzelmi életet. Az persze nem így alakul, hiszen nem így vagyok programozva. Ezekről lett volna jó apummal beszélgetni, hiszen valahol ő is ilyen volt. Egyszer volt egy próbálkozásom, de ő nem adott esélyt kérdezni sem, lezárta azt egy gyors lepattintással. Nyilván ő nem akarta magát kitárni, az ő generációja nem így élte meg a dolgokat.

"Nem tudjuk egymást elengedni"... ez így önmagában egészen furcsa gondolat, valójában pedig mégis egy evidens kérdés. Amikor racionális vonalon húzunk meg egy vonalat, hogy mi az amit érdemes tartani és mi az, amit el kellene engedni, akkor a pro és kontra oldal idézőjeleinek összesítése egészen egyszerű képet mutatnak, hogy mi is a teendő. 
Aztán még mikor a döntés meg is születik, nem jön a megnyugvás, nem akar helyreállni a lelki béke. Miért van ez? Pedig a döntés logikus és tényszerű volt, hol van akkor az a bizonyos hiba? Lehet hogy nincs is hiba, az egyetlen nem is olyan picike tényező, ami nem lett figyelembe véve, az ott van belül. A szívben talán. Hogy valami mégis csak születik abból, ha tudunk egymásról, ha látjuk egymást. Persze, van hogy ez inkább fájdalmas, mint jó érzés, de még az is jobb ha fáj, mintha nem volna.
Amikor már csak az egyetlen kapocs csak a közös ellátási hálózat volt, akkor sem engedtük el egymás kezét. Ahogy az időrend engedte, ha csak egy-két mondat erejéig, de ott voltunk egymás napjaiban. Hogy jól vagyunk, hogy minden rendben, hogy mi történik velünk, ezt azért tudtuk egymásról. Ahogy aztán olyan sokszor az éjszaka tudattalan óráiban ott voltunk a fejekben, tombolt minden olyan irracionális tűz és szenvedély, ami csak rövid, de nagyon intenzív ideig volt valós. 
Ahogy aztán mikor újra egy fedél alá kerültünk, egyszer csak újra ott lett a szemekben az a csillogás és tűz. A pillantások mágiája, szavak nélküli csevegése. És még több is.

Vannak kortalan dolgok az ember életében. Nincs olyan hogy ehhez vagy ahhoz túl öregek volnánk. Volt, aki több mint 50 évet várt. 

Azért életem során egy-egy példányt olvastam - pasi létemre. 

Nyilván az aktuális mainstream példányok felkerültek a listámra, bár meg kell valljam, hogy a nagy klasszikusok leginkább kiestek a rostán. Nem volt Bronte a listán, sem Jane Austen, de még nem kizárt hogy felkerülnek. Nem azért nem jöttek a listámra, mert mondjuk ciki ilyet olvasni, hiszen nem árt megismerni miként is látták a témát sok évtizede egy igen puccos korban.

Most például egy közel 12 éves elmaradásomat igyekszem pótolni. Szerelem a kolera idején. Igazi klasszikus, tőled van itt a polcom, most épp nagyjából fejmagasságban. Azt hiszem, hogy így a kötet nagyjából egyharmada után azt érzem: mostanra megértem hozzá.
Ugyanakkor ahogy haladok a történetben, ahogy ismételtem megnéztem a filmes változatot, mintha tükröt tartana elém ez a regény. Hogy miért? 

Nekem ezek a ritkán olvasott dél-amerikai írók kicsit furcsák... szinte azt mondanám rájuk, hogy nyersek, kendőzetlenül őszinte a stílusuk, nem fukarkodnak a heves érzelmekben, vadságban. Valaha beleolvastam a Flor asszony két férjébe, apum nagy kedvence volt régen, valahogy nem passzolt a romantikus lelkemmel.
Erre most itt ez a történet, ahol a főszereplő pont hogy túlontúl romatikus, egyfajta esztelenül érzelmes, szenvedélyes, de valahol mégsem valódi. Az ő szerelmessége egyfajta erősen túlzott, valósággal nem sok közösséget mutató, szinte már életszerűtlen. Nyilván abban a korban ez elvárás volt, hogy egy szerelmes karakter ilyen legyen.

Hogy miért írom ezt a tükör dolgot? Leginkább azért, mert magamon pont ezt érzem, ezt az esztelen vágyat, hogy beteljesítsek valamit, ami igazából nincs, vagy nem úgy, ahogy én elképzelem. Ötven évet talán már csak a valós koromból fakadóan sem fogok tudni várni... 
Legalább könnyen olvasható, el lehet benne merülni. Valami, ami közben egyszerűen csak el tudok veszni.

Folytatom....
Találtam egy érdekes eltérést a mostani szerelmes regények és a fent említett között: manapság egyik szereplő sem passzív szereplője a történetnek... még a leggyámoltalanabb, legbénább, legzöldfülűbb karakter is így vagy úgy, de aktív lesz az események sorában... mintha a világ változott volna közben és azt sugallná a szerző: menj és szerezd meg amire vágysz!
Közben pedig a klasszikusok mégis csak a múlt nagy irományai, amik egy álmodozó, epekedő, de mégis passzív világot mutatnak be. Paradox szitu.

Minden valamire való mesében van egy hős, aki mindenét, életét és épségét kockáztatva szembeszáll a fenevaddal, végső soron a sárkánnyal. 

Napokban volt hír, hogy a fent látható úriember által megformált karaktert, az akkori idők férfiideálja egy erőszaktevő, nőmolesztáló karakternek lett kikiáltva. Nyilván akkor és ott ez a karakter, ahogy egyébként ez meg lett írva, egy teljesen elfogadható személyiséget képviselt. Ma már nem volna trendi?

Nem tudom eldönteni ezt a kérdést magamban, de ez nálam örök dilemma. Ahhoz túlontúl tisztelem a női nemet, semhogy képes legyek lerohanni bárkit, aki akár szavak terén is ellenkezését fejezi ki. Csak ha kitárva érzem a kaput, akkor megyek be rajta. Ez mennyire férfias vagy mennyire nem, nos ezt nem tudom eldönteni. Hogy ezzel elpazarlom az esélyt...? Az én hibám vagy sem, de sajnos így van. Nálam nem a játszmáról szól az egész, senkiben nem akarok rossz érzést, lelkiismeretfurdalást hagyni. Én annyit nem érek magamnak.

Ha állj van, akkor állj van. Még ha egyébként ott van bennem az érzés, hogy sem pofon nem vágnak, sem sikítozni nem fognak, ha nem igazán mozdítom fülem botját sem a kérésre. Túl jó fiú volnék? Ez már férfiatlan lenne?

Újra találkoztam azzal az arcoddal, amit egyébként is csak nagyon ritkán élhettem meg ennyi év alatt, bár elképesztően elbűvölő és szinte torokszorító élmény. Amikor a belül még mindig létező, soha ki nem kopó kislány és a vágyaival küzdő nő egyszerre jelenik meg. Káprázatos. Mint egy rég keresett, talán már elveszettnek hitt értékes tárgy egy sarokból félénk csillogással előkerül.

Jó volt a jövendölés, valóban alig aludtam valamit. A zakatoló tini szívem csak hosszú idő után nyugodott, zsongott bennem az az ezer nyugtalan gondolat. Persze azzal se lett volna bajom, ha egész éjjel csak beszélgetünk, hogy közben közel érezzelek, együtt a fenti kettős arcoddal, suttogva, néha kuncogva bármin. 

„Nekünk mindig megmarad Párizs.” - kis módosítással legyen ez a mi idézetünk. 

Idegesség... Miért? Elinduláskor érthetetlen módon remeg minden. Pedig az ellazulás és jó hangulat van.

Hacsak nem jön az a gondolat, teljesen illeszkedve a csapatépítő gondolathoz, hogy a vezetők utazzanak együtt a céges autókban, akkor bizony jelentős sorállás lesz a melletted lévő helyért a buszon. Sőt, ha nem volna a számotokra az egyágyas szoba opciója, bizony nagyon valószínű volna abban is a könyöklős küzdelem. Hiába, a nagyon népszerű főnök mintapéldánya vagy, nincs mit tenni.

Biztosan jó lesz ez a kiruccanás, eléri majd a kívánt célt. Már ha van olyan. Persze mindenkinek van egyfajta elképzelése erre vonatkozóan, egy kis lazítás, egy kis kötetlen esti vidámkodás. Miért is ne lehetne ilyen? Talán még beszélgetésekre is sor kerül, őszinte gondolatok cseréjére. 

"Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell..."

Nem véletlenül mondták mindig a bölcs jelzőt az idős, sokat tapasztalt öregjeinkre. Tapasztalni kell az életet, hogy az élet örömeit, megpróbáltatásait az ember jól tudja kezelni, ne rokkanjon meg benne.

"Hiányzol"

Milyen szépen tud ez az egy szó csengeni! Jó érzés hiányozni, vagy legalábbis tudni ezt a tényt. Ez az egy szó mégis képes pusztán megjelenésével is vitalizálni, szinte már erőt gerjeszteni - bármihez.
Néha mégis jól esne erre válaszolni... válaszolni, de nem csak egy szóval. Pl hogy TE is nagyon hiányzol, már lassan kétszámjegyű évek óta, még ha jelen is vagy napi szinten, fizikálisan és érzelmileg is. Hogy a kialakult dinamikánk mellett is minden nap marad egy hiányérzet, amit esténként berakok abba a fránya érzelemperselybe, hátha valamikor szükség lesz rá, hogy boldogan feltörhessem, mint valami megtakarítást elővehessem. Még jó, hogy ez a persely, mint Hermione csodaszütyője, végtelen űrtartalmú, sok belefér... persze időnként, a tudattalan állapotomban aztán egy része használódik, születnek belőle álmok, amiből rossz felébredni, de jó másnap benne bizseregni.

Persze minden szónak számtalan olvasata lehet. Úgy hívják az ilyet, hogy félreértés. Jobb óvatosan érteni, mint félre-érteni.

Kis munkahelyi kulturális élmény... kis csoport, intenzív vizuális és ismeretterjesztő két óra munkaidőben. Élmény volt hallgatni, megélni, de azért emellett jó érzés volt figyelni a figyelmedet is. Sportosban, vitálisan. Aztán ha néha egymás mellé kerültünk elő kellett venni azt a sok éve érlelődő, lassan a végletekig kidolgozott önuralmat, hogy még egy kósza mozdulattal se tegyek olyat, ami átlép egy szigorú határt.

Pedig minden idegszálam, izmom számára természetes mozdulat volna egy ölelés, egy átkarolás. Hogy ami belül annyira evidens volna, az kifelé finom lepellel borított sejtés se legyen.

Kettesben maradni is különleges, mert ezek a pillanatok is nagyon bensőségesek. Persze akkor is van küzdelem, hiszen ha én írnám a helyzet forgatókönyvét, ott bizony elszabadulna a szenvedély. Még ha az logikusan átgondolva teljesen értelmetlen volna, akkor is nagyon vágyott állapot. Kicsit ez a dilemma korokon átívelő, örök kérdés: a már meglévő status quo mellett érdemes keresni a csodás pillanatokat? 

Nyilván csak kölcsönös öröm ér egy petákot is, de ha kölcsönös, akkor az már felbecsülhetetlen kincs. Visszagondolva az évek sorára, valahogy elképesztő megélni úgy valamit, hogy folyamatosan értelmes ember módjára élünk, de mikor a szemem lehunyom és elvesztem a tudatom, valami elképesztő intenzív közös világban találom magam időről időre. Nem kopik meg, mindig újra feltöltődik. Persze időnként csak kultúrember énünk van jelen, máskor pedig az ösztönök tüzes vadjai, akiknek csak a jelen számít. Ott vannak ezek mind bennünk, a szemek mesélnek, kis ablakok egyenesen a lélek mélyére. 

Ha már bejelöltem a Netflix nézési listára, hatalmas nagy apropó volt, hogy megnézzem. Végül egyedül néztem meg.

Valami furcsa érzés van bennem, valami magyarázhatatlan, vagy éppen pont magyarázható. Mintha nem is egy romantikus filmet néztem volna, hanem valami furcsa "it's me" érzéssel telepakolt filmet. Felemelő és megrázó.

Furcsa érzés, amikor párhuzamokat találok egy történetben a magam világával. Persze nem a gazdag környezet a Monaco-ban kocsikázás meg pláne hajózás, sokkal inkább a többi. A döntések, az évek hosszú sora alatt megmaradó hullámzó érzések. Mint ahogy a tengerpartot is folyamatosan nyaldossák a hullámok, minden hullám között kicsit szárad a part, aztán persze újra csak jön az a vízgörgeteg és szinte megnyugtató biztonsággal ismét csak elönti a homokot. 
Csak hogy a hasonlaton belül maradjak, az ár-apály is jelen van, hiszen ahogy egy hétvégén, illetve egy esti időszakban épp hullám között érzem magam, úgy vannak időszak, ahogy mindig is voltak, amikor kevésbé vagyunk intenzívek, máskor pedig szinte bizsereg az agyam ha a közelemben vagy... az agyam és a lelkem, hiszen nem csak gondolatok, de érzések is erősen jelentkeznek. Pillantások is épp elegek tudnak lenni, máskor pedig szinte falat érzek. 

A mi parkunk is megvan, ahányszor arra járok újra és újra elszorul a torkom... sajnos ma már nagyon nem esik egyikünknek sem útba, de nyilván ezek a helyek leginkább nem a folyamatosan arra járás által elkoptatni szánt emlékeket jelentik. Jó elmenni felette, jó elmenni mellette akár villamossal, akár vonattal (azzal már nem igazán). Jó tudni, hogy van, hogy ott van, de legfőképpen, hogy mi ott voltunk.

Hazaúton, miközben néztem ki a fejemből, szembesültem vele, hogy mennyire zavarba ejtő egy lapszoknya alatta tangaviselet, ahogy minden lépésnél egy fenék újra és újra mozdul. Mindenki fő a levében, nem csoda hogy a nyári öltözetek közül is a leginkább lenge darabok kerülnek a testekre.

Persze ha azt veszem, egész nap érzem én ezt a zavarba ejtő ingerkedést, hiszen a hétköznapok sora követi úgy egymást, hogy folyamatosan a formák szemet gyönyörködtető játéka borzolja a kedélyeimet. Megjegyzem, ezt semmiképp sem érzem holmi zaklatásnak, sokkal inkább a Sors egy kegyének. 

Egyre gyakrabban jár át a gondolat, hogy talán a szemem éheztet engem, hogy a kézzel nem fogható édesség látványa, mint a csodálatos óriásplakátok, csak növelik az évtizedes éhséget. Mert az létezik, jelen van. 

Egy este a csapatépítés jegyében... ez várható majd, ami biztos. Új élmény, ilyen még sosem volt, sosem voltunk munkahelyen kívül programon, no pláne ottalvóson. Izeg-mozog a gondolat a fejemben, de féken tartom, pórázon vezetem, mint valami 

Tehetetlenség... ez a szó jár a fejemben, ez az érzés jár át teljesen.

Nem tudom mi zajlik mostanában a munkában, teljes az infocsend. Ugyanakkor a napi pár soros kommunikáción érzem hogy feszültség van, nem ülnek a poénok, szikár tárgyilagos reakciók vannak. Nagyon szokatlan, zavarba ejtő. 

Biztos hogy mindent szépen rendben megoldunk, de most érezhető hogy ismét egy túlterhelt állapot alakult ki. Egy állapot, amit együtt mindig kezelünk, napi szinten akár pár perc beszélgetéssel oldjuk a stresszt.

Most viszont semmi esély erre, én pedig feszülök mert mint kezdtem: tehetetlenség érzés van.

Néha azért az ember elbizonytalanodik, furcsa gondolatok járják át az elme zegzugait. Érthetetlen reakciók, elkomorulások, gyakori telefonra nézések.  Persze mindez lehet bármitől, van hogy fáradtan másképp élünk meg helyzeteket, szóval lényegében semmi sem történt. Vagy csak nem akarok ilyenen agyalni? 

Strandon meg csak úgy nézelődik az ember, jönnek-mennek ismeretlenek, akik hol így, hol meg úgy, de figyelemre méltóak. Kortól függetlenül. Aztán meg kapom a piszkálódást egy tizenéves miatt, hogy fél pillanatnál jobban megnéztem. Persze ennek sincs súlya, de azért tizenév után valójában már semmi sem habkönnyű. Még ha viccelődés is, de ott van benne a "vigyázz, mert figyelek".

Egy nemzeti étel, egy hagyomány, egy olyan kapocs az anyaföldhöz, ami szinte tájegységenként más formában van jelen. Van ezer verziója és mindenki a magáét tartja az igazinak, ebben ölt testet az egyszeri ember lokálpatriótizmusa.

Amikor egy egyszerű pillanatban, egy teljesen helyén való mozdulat hirtelen megszakad, visszavonódik. 

Pedig semmi olyan mélységű intimitást nem tartalmazott, amitől kifordulna a világ a sarkából. Csak egy simítás lett volna a vállon. Egy futó érintés. És mégis érzékelhető volt a mozdulat megszakításában, a kéz visszahúzásában egy olyan belső gát, amit legjobb objektív szemmel nézni, nem pedig belegondolni bármit.

Van az a fal, aminek fontos szerepe van: stabilitást ad, nem hagyja hogy felforduljon a világ. Persze időnként azért a résein átnyúlok, pici érintéseket ejtve, de a fal még attól stabilan áll, mint egy nagy monstrum. Berzenkedni lehet ellene, bár felesleges. A funkciója tiszta, léte megalapozott és mozdíthatatlan. Olyan ez a fal, mint valami Nagyság előtt tett fogadalom: megszegése esetén várhatóak a hatalmas nagy sorscsapások, tragédiák, leszáll a mennyből egy irdatlan sereg és elpusztít mindent.

Vallásos áhitat övezi ezt a falat. Tabu a léte is, mint a  frigyláda - érinthetetlen. Aki megszegi a tabut, halállal lakol.

Van, aki kockáztat, van aki nem.

... ahogy elmerülsz a levelekben, ahogy teljes valóddal vezetővé válsz, megoldasz, szervezel, menedzselsz.

Közben pedig mint valami sci-fi moziban emlékképek villannak fel a fejemben, mintha nem is evilági képek volnának, mintha nem is egy jelen élet álmai öltenének testet. "Rég volt, talán igaz sem volt..." mondaná a nagybecsű magyar elme, mint valami adoma végén a konklúzió, úgy visszhangzik bennem.
Ahogy a hétvégék során valamiféle racionális nyugvópontra helyezkedik bennem minden, ahogy szétszálazódik a valóság (a keserű realitás) meg a vágyképek-álmok színes világa. Ahogy mindenféle helyzetekben eszembe jutsz, de aztán gyorsan helyére teszem magamban, hiszen a tudatos én jobban szereti a valóságot. Aztán jön a hétfő, vagy bármely napi első találkozás és mintha egy nagy mennyei kavarópálca egy lezser vihogás kíséretében mindent újra összekuszál. A szép benne, hogy ez még nem is kesergés, egyszerűen ténymegállapítás, lejegyzése a hétről hétre ismétlődő eseményeknek. 

Egy fotó... kusza hajjal nézel a kamerába, szemeidben mélység. Beleborzongok, mert abban a nézésben annyira sok minden van. Mint fekete párduc tekintetében, ahogy lassan és megfontoltan lépdel az ágon közeledve a nézőhöz. Indulat, de abból is a legjobb, legizgalmasabb, legteljesebb forma. Megbabonázó.

Csak ülök és nézlek... ahogy végigmész a folyosón, csípőd ring minden lépéssel, nőcis és teljes. Érzéki. Mindenhogy tüzes kép. Szeretem a nyarat, jó benne a férfilét. Jó benne a férfilét - a közeledben.

Jó is volna együtt megélni.

Pusztán csak a gondolata is rendesen beindította a Guliverklit. Sötétben szabadtéri színházi előadás. Egymáshoz közel, a sötétség bársonyos leple alatt. Úgyis mindenki az előadókra figyel, a történetre, a neves színészek játékára. Egy pléden a fűben, van olyan módja a leülésnek, ami már komoly intimitással is bír. Elég csak érezni a közelséget.

Nem tud leállni ez a perpetuum mobile, még a lassulásához is elég sok belső erőre van szükség. 

Persze majd a délután egyedülös idejében ez még forog a fejemben, darálnak a fogaskerekek, pedig a tudat tisztán érzékeli hogy ez nem is a realitás. De akár lehetne is. A lopott pillanatok, amik mögött a ráció fejcsóválva értetlenkedik, mert mi végre ? Aztán meg mégis ott van bennük az a finom selyemszerű lágy csoda, amitől kicsit tininek érzi magát az ember, olyan pehelykönnyű lelkű gyereknek.

Felnövünk, de nem felejtjük el, hogy vannak ilyen szép pillanatok az életben, amit csak kötetlen és légies ifjúságunk kezdetén éltünk meg, de vágyjuk egy életen át.

Tizenévnyi kapcsolat mellett, az ember azért csak végignéz élete párján, jövet-menet.

Ahogy telik az idő, bizony mind változunk. Persze van, akibe szerelmes az okosmérlege és olyan bókokkal halmozza el, ami meghazudtolja az idő múlását, sőt már-már vissza is forgatja azt, de attól még tagadhatatlanul úgy néz ki, hogy pörög az a nyavalyás számláló.
Nem könnyű az idővel harcolni. Pláne, hogy ténylegesen semmit nem csinálunk ebben a harcban, csak dacosan nézünk a tükörbe. De azért csak szeretnénk valamihez kezdeni, hogy a ketyegő vekker hatásait minimalizáljuk, ne csak egy egyszerű beletörődéssel konstatáljuk, hogy itt sajog, ott szúr, amott meg már nem úgy hajlik, kattog.

A testi pőreség bizony megmutatja a keserű valóságot: hol szélesebb, hol puhább, hol gödröcskésebb a test, hogyan változott át az évek során. Van hogy kerekebb, de annak sem örülünk, mert ott ahol ez megtörténik pont nem kellene neki. Ilyen az ember: örök elégedetlen.

Aztán ezeken felül felhorgad a gondolat, hogy egy valaha megélt és látott test, amit burkolva napi szinten csodálhatunk, mennyire válik a sok-sok év alatt egyfajta eszményképpé, ideállá, mennyire vagyunk képesek az emlékek szépítő, bársonyító hatásai mellett megőrizni annak a reális lenyomatát? Ott mélyen, bárhányszor is álmodunk vele, mi marad meg a valóságból? Vagy a kattogó idő átrajzolja a képeket, holmi minden jót egybegyúró mixtúrává, mint valami perverz Frankenstein-i csodává?
Bennem van a remény, hogy azért azok az elmefotók, amik a tudatom poszteres falán ott vannak, még mindig csak valóságos képekből állnak. Hogy ott kerek, ott hosszú és ott bársonyos, ahol az valójában az volt. Hogy a torzulás minimális, hogy max a színek fakulnak meg a képeken, a tartalom tűpontos marad.

Tegnap sikeresen megkaptam a magam adagját, elhúzta a nótámat az Astra... Szerintem volt már egyfajta alapvédelmem.
Az egész nap igazán jól eltelt - mondom a nap. Estére úgy sikerült szétesni, mint a kínai ragasztós játékoknak.

Nem egyszerű ám az evolúciós létrán hátrafelé araszolni, még ha amúgy tök jó ha csimpánzzá leszek, végülis jobb, mintha orángutánná válnék. Bruce Banner sem könnyen változott sosem Hulkká.
Egyébként semmi nagy dologra nem kell gondolni, masszív fejfájás, egyre fokozódó lázzal. Semmi több, nyilván már ismerős volt a tüskefehérje, úgy vetették rá magukat az immunsejtjeim, mint éhes farkasok a bárányra. Persze ezzel nem úgy akarom én bemutatni ezt a miniatűr gyilkológépet, mint valami ártatlanságot.

Most ülök a kanapén (egész éjjel mit se aludtam), nyakamban a vizes ruha, ami most az egyetlen megoldás hogy lehúzza a lázamat. Itt már semmi más nem használt, óráról órára ment feljebb az éjszaka során.

Remélem egy nap alatt lezajlik ez az állapot, holnap már emberi formában fogom magamat érezni.

Eléggé dimbes-dombos egy hét van már mögöttünk, jóval hamarabb jött el egy pont, mint azt számoltuk, vagy számítottunk rá. Sűrű idők ezek, mint a sok zöldséges gulyásleves.

Amikor egy fél napos munka, egy táblázatba rögzített adatmennyiség egy mentési baki okán elvész, no az egészen kiborító tud lenni, hiszen sok koncentrálás, odafigyelés megy a levesbe. Én az előbb viszont nem elvesztett adatrögzítést, hanem hosszú gondolatmenet lecsóba menetelét éltem meg. Visszajön-e bármi is belőle? Persze, hiszen azért nagyjából emlékszem mit is írtam - viszont csak nagyjából. Pont azért nem lesz még egyszer ugyanolyan, mert az elvesztett dolgok árnyéka ott sötétlik az elmém rejtekén, mindenképp csak azt akarnám újra rekonstruálni - így persze kézenfekvő, hogy nem ugyanolyan lesz, pedig ugyanolyan akarna lenni.
Az elmém termékeire is mindig úgy tekintettem, mint valami valódi értékre. Itt nem működik a "könnyen jött, könnyen ment" gondolat súlytalansága. Mondjuk ezzel amúgy is csak becsapni szoktam magam, pl megmagyarázni a lustaságomat.

Szóval az elmúlt egy év bármennyire is a korona árnyékában telt, egy ilyen második körös zárás újra csak egy olyan elszeparáltságot hozott, amivel nem könnyű megbírkózni még úgy sem, hogy ha az ember nem saját maga marad - a gondolataival, a normális élet élményeinek hiányával. A megszokott életvitelben van egyfajta komfortos érzés, mint amikor a lakásban mindent oda raksz, ahol kézre esik. Nyugalmat ad, még ha nem is teljes az életérzés, de a korlátokon belül minden a helyén van. No, ezzel a szükségszerű szeparáltsággal pont ezt vesztjük el, hiába vagyok az ismerős közegemben, szorongást jelent az egyedüllét.
A normalitásban van a mindennapoknak egyfajta hullámzása. A dolgos hétköznapok során egyfajta flow élmény alakul ki, no nem a munkától, sokkal inkább a személyes jelenléttől. Ahogy a napoknak van egy tartalmas íve, ahogy indulnak a reggelek, ahogy az egész nap során valamiféle hullámon érzem magam, bátran állíthatom a közelséged miatt. Persze hétvégére ez a flow némiképp megtörik, de a két nap másik életbe való kerülés után újra jön a hullám, deszkát elő, fel a hátára! Most viszont ahogy látom a jelen állapotban, ez nem két nap, de négy hét is lehet, illetve lesz. Ijesztő a gondolat, mert anno a régmúlt homályába vesző történelmi korokban épp egy három hetes szabadság törte meg a vágyak és szenvedély fékevesztett "őrületét". Most nyilván nincs egyfajta kijózanodásnak ideje, hiszen mindenki józan minden pillanatban, ahogy az sem reális, hogy névtáblák kelljenek hogy egymást megismerjük majd mikor újra eljön az a reggel, mikor mindenki a dedikált munkahelyen kezdi a hetet. Kicsit mégis szorongok, a régmúlt árnyai már sosem tűnnek el az elmém és lelkem zegzugaiból.
Persze, van egy bizonyos online kommunikáció, egy virtuális jelenlét, amivel azért a szeparáltságnak látszólag csökken a mértéke. Ugyanakkor ez az online diskurzus is egy kilúgozott dolog, emojik ide vagy oda, egyszerűen hiányos. Nem is lehet más, hiszen bármennyire is hiszik azt sokan, hogy ez fel tudja váltani a személyes kapcsolattartást (végső soron itt is van benne személyesség, hiszen a végpontokon két vagy több személy ül), de elvész belőle a fűszer. Metakommunikáció a fűszer: miközben azért nem teljesen ízetlen dolog ez.
Pedig a fűszer ott van a hétköznapokban, a kávét szürcsölgetés közbeni mindenről is szóló beszélgetésekben, miközben sokat mondó pillantások szállnak, akár még társaságban is. Vagy csak hallgatva és egymás tekintetében elmerülve, ezer gondolatot belelátva a másik két szemébe, akár elbújva egy nagy bögre félig takarásában is. Khmmm...

Hosszú évek, évtized sora alatt zajló írásos gondolatcserék során kialakul egy olyan tanult(?) érzék, amivel egymást ezekben detektáljuk. Szavak sorában, egymás után rakásában ott van az aktuális hangulat, a ki nem mondott, elő nem adott gondolatok, amikről épp nem is folyik a szó, de ahogy mondani szokták, a sorok között ott rejtőznek. Olvasod a leírt szavakat és ott van belül a növekvő disszonancia: valami nem oké. Lehet ez egy fejfájás, egy rossz alvással terhelt éjszaka, de akár ennél jóval-jóval súlyosabb dolgok is. Nyilván erre mi már rákérdezünk egymásnál, mert nincs az a téma amit tabut jelentene, de mellette még az a tiszta tudat, hogy nincs helye azoknak a köröknek, amik a kattogással járnak. Miért akarnánk kitalálni azt, amit úgy megkérdezhetünk, hogy abban biztosak lehetünk: a válasz őszinte lesz.

Itt ez a nyavaja, amit bár sosem vettünk félvállról, de azért volt szerencsénk jó ideig csak tisztes távolból köszönve, a világra rásandítva tartani vele a kapcsolatot. Számok voltak csak sokáig, eleinte leginkább csak zavaró, tudatba bebújó kis számok. Kis számok a mosthoz képest, de persze az egy sem elég kicsi, ha az egy ember életét jelenti.
De most aztán tényleg itt van, egyre kisebb az a karám, amiben békés nyugalomban létezhetünk, miközben azon kívül a csudaság a Kaszással kézben járva arat, hordja el a lelkeket. Egyre közelebbi a jelenléte, szorongást okoz, előhívja az aggodalmakat. Még nálam is, pedig ugye elvileg én már kezet fogtam ezzel az átokkal úgy, hogy még a kezem is megmaradt.
Mindig úgy szóltak a hírek, hogy krónikus beteg, meg idős, meg veszélyeztetett korosztály... Mind amik nem mi vagyunk, így aztán van egy hamis biztonságérzet bennünk. Aztán egyszer csak csörren a telefon, nagyon közeli a találat! Korunkbéli, nem beteg... és nem egyszerűen csak kórház, de bizony ez már pontot is tett egy történet végére. Nyilván nem tudom, hogy maradt-e utána árva, lakáshitel vagy az államadósság egy része, de ez nem is mind számít (az eleje nagyon is), sokkal inkább a tény: ledőlt a karám kerítése, már nincs olyan hogy veszélytelen. Ez a tudat pedig rettentően kiborító! Aggódunk a rokonainkért, akik eddig nem voltak érintettek, de aggódom érted is, hiszen minden bizonyosságom ellenére már úgy érzem kell aggódni. Ugyanakkor tudom: nem veszed félvállról, mindent megteszel amit csak kell.

Talán végül még hosszabb is lett a rekonstruált gondolatfolyam, mint az eredeti - nagyon le akartam írni. Olyanok ezek a gondolatlerakatok, mint amikor depóba rakja az árut a kamion. Évekig hozzá sem nyúlok (nem romlandó az áru), de ha rendszeresen vezetném, bizony néha iránymutatásokat is adna visszafelé a múltba tekintéskor. Sajnos bármennyire is az ellenkezőjét próbálom bizonyítani a hétköznapokban, állati lyukas az agyam. Sok mindent elfelejtek, homályosak az emlékek vagy teljesen elvesznek - pedig ez nagyon nem azt jelenti, hogy lényegtelenek, vagy jelentéktelenek a történések. Bár olyan emlékezetem volna, hogy minden azonnal és véglegesen elraktározódna! Lehet hogy egy regressziós hipnózis elő tudná hozni a régi képeket? Vajon hogy élném meg, ha egy ilyen folyamat végén ott lenne minden a fejemben, amit korábban elfelejtettem? Minden pillantás, minden érintés, minden olyan jelenet és történés, ami ide juttatott bennünket. Ide, hogy így és ennyire kötődünk, ragaszkodunk a magunk keretei közt. Vagy csak a csillagok állása teszi, hogy mi tényleg a szó szoros értelmében "egy csillagzat alatt születtünk"?