Tizenévnyi kapcsolat mellett, az ember azért csak végignéz élete párján, jövet-menet.

Ahogy telik az idő, bizony mind változunk. Persze van, akibe szerelmes az okosmérlege és olyan bókokkal halmozza el, ami meghazudtolja az idő múlását, sőt már-már vissza is forgatja azt, de attól még tagadhatatlanul úgy néz ki, hogy pörög az a nyavalyás számláló.
Nem könnyű az idővel harcolni. Pláne, hogy ténylegesen semmit nem csinálunk ebben a harcban, csak dacosan nézünk a tükörbe. De azért csak szeretnénk valamihez kezdeni, hogy a ketyegő vekker hatásait minimalizáljuk, ne csak egy egyszerű beletörődéssel konstatáljuk, hogy itt sajog, ott szúr, amott meg már nem úgy hajlik, kattog.

A testi pőreség bizony megmutatja a keserű valóságot: hol szélesebb, hol puhább, hol gödröcskésebb a test, hogyan változott át az évek során. Van hogy kerekebb, de annak sem örülünk, mert ott ahol ez megtörténik pont nem kellene neki. Ilyen az ember: örök elégedetlen.

Aztán ezeken felül felhorgad a gondolat, hogy egy valaha megélt és látott test, amit burkolva napi szinten csodálhatunk, mennyire válik a sok-sok év alatt egyfajta eszményképpé, ideállá, mennyire vagyunk képesek az emlékek szépítő, bársonyító hatásai mellett megőrizni annak a reális lenyomatát? Ott mélyen, bárhányszor is álmodunk vele, mi marad meg a valóságból? Vagy a kattogó idő átrajzolja a képeket, holmi minden jót egybegyúró mixtúrává, mint valami perverz Frankenstein-i csodává?
Bennem van a remény, hogy azért azok az elmefotók, amik a tudatom poszteres falán ott vannak, még mindig csak valóságos képekből állnak. Hogy ott kerek, ott hosszú és ott bársonyos, ahol az valójában az volt. Hogy a torzulás minimális, hogy max a színek fakulnak meg a képeken, a tartalom tűpontos marad.