Hjajj, milyen nehéz önzetlenül szeretni!

Valahogy minden szeretetben ott van egy kis önmaguknak jót akarás, hogy a lehető legtöbb, legteljesebb, legerősebb mindent is akarjunk elérni, hogy minden körülménytől független, vagy éppen az ellenére is. Nyilván ez egyfajta normális működés, vagy annak tűnik. A szerelem kicsit mindig önző.

Aztán picit elszégyellem magam újra és újra, hogy még ha csak a fejemben is, de felmerül az az erőszakos akarás, néha már holmi birtoklási vágy. Pedig erről már leszokóban vagyok, igyekszem megtanulni azt a szeretetet, ami hasonlatos a virág szeretetéhez. Nem leszakítva azt, de gyönyörködve minden pillanatában a szépségének, amíg pompázik. Aggódva, vigyázva, félte szemlélni, az illatában elmerülni - de nem birtokolni.

Többé lenni általa - és nem csak egy virágillatnyival.