Három év hosszan minden reggel volt bennem egy érzés, hogy siessek be munkahelyre, legyek ott minél előbb. Nagyon egyszerű oka volt: bármennyit is, de kettesben lenni, még akkor is, ha amúgy ennek semmi extra töltete nem volt. Egyszerűen csak együtt lenni, összenézni, pár pillanatot kettesben megélni. Adott esetben még odáztam is dolgokat ezért: nem mentem boltba, toltam tovább nem sürgős intézni valókat. Elég csak elhinni néha, hogy valami egyik reggel más lesz, felizzik a levegő, varázslat történik.

Egy ideje nagyon ritkán jelentél meg az álmokban, ami annyira érthetetlen volt számomra, nem is értettem az okát. Semmi nem változott, megmaradtak vágyak és érzések, amelyek parázslottak és nem kaptak tápot. Aztán egyszer csak a mostani változások hatására hirtelen újra beindultak az éjszakai képek. Nem perzsel és tombol bennük a vágy, de minden alkalommal könnyedebben ébredek, halvány mosollyal. Még úgy is, hogy egyébként nem vagyok elszakadva a valóságtól, tudatosan bennem vannak a korlátok

.

Már évek óta tapasztalatom, hogy a lépéseid tempójából, erősségéből egyértelműen tudom, hogy Te jössz. Ez a folyosón tökéletesen működött, de ott talán volt rá magyarázat.

Aztán tegnap a Keleti aluljáróba lefelé menet kopogó cipő hangja ütötte meg a fülem, amihez azonnal társult az érzés: Te jössz. Már mosolyogva értem a lépcső aljára ahol elfordulva valóban Te voltál ott. Ez mégis milyen már?! Mennyire hangolódtak az érzékeim a dolgaidra?

A pár gondolatnyi csevej után elhangzott a mondat: "a munkahely arra van". És tényleg! A legjobb munkahely pont arra van, pont ott van. Ahogy a legjobb főnök is.

Négy hónap próbaidő mellett van min gondolkodni. Ahogy az elmúlt három hétben is történt.

Sok év után ma újra megnéztem...

Igazán érdekes már úgy nézni egy filmet, hogy sok-sok felnőtt dolog megtörtént velem. Mikor bemutatták sem voltam már egy tini, de azért lassan közel húsz év van a film mögött. 
Nem az a lényeges a történetben, hogy két férfi szerelméről szól, bár az is ad hozzá némi fűszert. Sokkal inkább szól az egész arról a húsz évről, amit felölel ez a történet. Húsz évnyi szerelem, amiben a résztvevők nem veszítenek el semmit: végig szeretnek, végig vágynak, végig kívánnak és végig akarnak. Mindegyik megkezdett mondat mögött egyetlen visszaható névmás szerepel: egymást. 

Hogy évente kétszer tevőlegesen is tesznek ezért, az már egy külön pikantéria. Hogy nehezen győzik a szenvedélyüket féken tartani, az egy másik íze ennek a történetnek.
Egy teljes felnőtt élet, amiben mindketten az elvárt mérföldköveket hozzák, de nem dobják el azt a vágyat, ami egymáshoz köti őket. Tettek formájában, még ha csak egymás előtt is, de felvállalva.

Néha a legőszintébb érzéseket a legnehezebb felvállalni, mert bizony az élet nem ad rá mindig lehetőséget. Figyelő szemek, ádáz tekintetek, fecsegő szájak vesznek körül, hogy ne tudj önmagad lenni. Vegyél fel álarcot, add elő önmagad blőrözött alakját, legyél csak egy sejtelmes valami - aztán majd ebből is születik egy kép rólad. Ki ezt vonja le belőle, ki azt, a lényeg hogy soha senki ne tudja az igazságot. Csak a tükör előtt ülve, egyedül látjuk magunkat, csak őszinte pillanatainkban vagyunk képesek szembenézni a valósággal. Néha ez azért kevés, de persze van hogy csak ennyi adatik meg.

A film egy jelenete összemos egy kezdeti pillanatot a végső elköszönéssel: minden kezdetben ott van a vég. Vajon tudjuk-e majd mikor mondjuk ki utoljára: Szia! ? 

Nagyon nehéz öt hét lesz.

Nem azért mert sok a munka, azt az utolsó pillanatig megoldom, számomra ez presztizs kérdés, hogy ne hagyjak magam után szemetet. Bár már én elengedtem azt a szót, hogy presztizs, hiszen senki nem pótolhatatlan, senki nem felejthetetlen. Ezt sikerült megtanulnom abból, ahogy volt kollégák elmennek mellettem az utcán, ahogy már nem látnak meg ha rám néznek sem. Ez ilyen, ezzel együtt kell tudjak élni.
A jelen állapot egy igazi tükörvilág: amit én nem láttam magam körül korábban, most magamon érezhetem, bár én azért kell tudjam mi miért történik velem és körülöttem úgy, ahogy. Igaz az is, hogy hiába tudom a miérteket, az csak arra jó, hogy bűntudatom legyen és csöndben viseljem. Azt is csöndben viseljem, ami jól esik, a fincsi félmondatokat, amikbe máskor széles vigyorral kapaszkodok bele, mert élvezem. Most belül mosolygok, de nem merem tovább vinni, nincs hozzá jogom már. Még a változásokat sem tehetem szóvá, el kell viseljem a szótlanságot, a rövid válaszokat. 

Klassz a csapat. Bár hogy őszinte legyek, nekem nem tűnt fel, hogy ennyire figyel mindenki, ennyire jegyzetel, ennyire megfejteni szeretne mindent. Vagy csak valójában én vagyok az, akit túlzottan nem érdekelt senki világa, nem voltam része beszélgetéseknek, amelyekből tudnék ezt vagy azt. Nem dohányzok, távol van a nagy iroda, meg a Helyettes kuckója is. Senki nem szeret elmondani dolgokat kétszer, plusz egyem meg amit főztem - szumma szummárum, nem véletlen a tudatlanságom. Majd tanulok belőle. Nyilván nem mindenki privát számát fogom elmenteni a jövőre nézve, elég az már hogy épp csak a macska nem kér számon rajtam valamit napi szinten. 

Minden éber pillanatomban jár az agyam, múlton jelenen és jövőn. De ez így nem is teljesen igaz, mert éjjel pedig folyamatosan álmodok. Csapattal jót és rosszat, felébredve pedig küzdök tovább. Hallgatva ebédnél ki mit művel álmában csak hümmögtem... ha tudnátok, hányszor ébredtem az elmút hetekben eszméletlen szívdobogással, a sírás határán, néha szinte kiabálva, de legalábbis motyogva! Inkább csak hallgatok, ide leírom, mert azzal legalább könnyebb kicsit. 
Mire vége a napnak leginkább elfogy az erőm, párás szemmel és elszorult torokkal ülök a vonaton. Onnantól fogva már senki előtt nem kell megfelelnem, tartanom magam, a többi utas nem érdekel. Amúgy is láthatatlan vagyok, csak a kalauz számára nem, ők mindig leolvassák a bérletemet. 

Furcsa érzés volt először látni a pályázatot a FB-on, F.E.-t kicsit abban a pillanatban megértettem, ahogy Noémit is mikor találkoztak az utódaikkal. Kicsit van egy "ez az enyém!" érzés, de ez azért az éveknek is köszönhető. "De hát te dobtad el?!" jön egyből a gondolat, mégis rettenetes érzés látni hogy mindenki osztja, segít a keresésben. Annál  már csak az volt fájdalmasabb, amikor az én megosztásomra jött egy sírós reakció. Csak az nyugtat, hogy biztos vagyok benne: erősebb és jobb lesz a csapat ettől végül. 

Jár az agyam a jövőn: legbelül van bennem még ennyi minden után is egy rész, ami tíz körömmel kapaszkodik beléd, ragaszkodik hozzád. Még emlékszek azokra az évekre, amikor csak virtuálisan, 8-16 időszakában a napnak volt lehetőségem tudni rólad - egyáltalán nem volt jó időszak. Persze elfogadtam, mert mit tudtam volna mást tenni, de örökké hiányoztál. Számtalan ötlet átfutott már, közös rövid reggeli, vagy akár pár óra beszélgetés meló után... de aztán a realitás közbeszól, nincs az a magyarázat, ami a másodikat alá tudná támasztani. A reggelek meg hát olyanok, amilyenek, nem igazán lehet kiszámítani őket. Szóval most szoktatom magam a valós lehetőségekhez. 

Nehéz öt hét lesz, aminél talán az utolsó nap lesz nehezebb. De az még messze van, addig van bőven még mit megélni, átélni. Nem bízok benne, hogy könnyebb lesz, mitől volna az? Szöszi múltkor viccesen annyit mondott: de hát minket úgyis mindig összehord az élet, hogy együtt dolgozzunk. Most valahogy ebben annyira már nem hiszek.

Azt álmodtam, hogy újra férjhez mentél - nemhozzám.

Volt pár perc, hogy bármit is tegyek, de én csak ültem egy padon és tétlen néztem, ahogy kijössz azzal a mással a templomból. Csak néztem lemondóan, vert érzéssel a szívemben.

Nem ismeretlen a helyzet, egyszer-kétszer már átéltem élesben. Beletettem évek törődését, szeretetét majd jött valaki más és elvitte a királylányt. Ez aztán örök félelmemmé vált - még talán most is, amikor már nem vagyok a versenypályán, amikor látszólag minden sinen van. Azok a kondícionálások, amiket az elején összeszedünk, nem kopnak ki egy életen át. Ahogy  vihartól félő kutya sem lesz soha közömbös az erős zajokra, hiszen a félelme elkíséri egy életen át.

Hogy jó volt-e felébredni ebből? Igen is, meg nem is. Főleg, hogy azok az érzelemhullámok, amik egy álom végén keletkeznek képesek az egész éber napot áthatni. A legyőzöttség érzése, a "tehettem volna bármit?" kérdés kongó visszhangja. A veszteség, ami talán csak nálam az, hiszen csak nekem fáj ami mindenki másnak mosolyt csal az arcára. 

Állsz előttem, csak ketten vagyunk. Nézek Rád, már símogatásra lendülne a kezem - aztán a másfél évtizedes mentális gát törli a parancsot. Nem mozdulok, pedig belül nyüszít a vágy. Erősek a kondícionálás szabályai - ne nyúlj hozzá, nem a tied!

Pedig a vonzódás erős... ugyanolyan erős itt, mint a metrón, a szabadban egy eseményen állva. A közelség megbabonáz, felkavar és egy képzeletvilágba ránt át. Ott minden egyszerű, még ha nem is az.
Egy eseményen állva arra döbbenni rá, hogy engem nézel. Ilyenkor kicsit zavarba jövök, hiszen ez épp fordítva szokott lenni. Közben pedig nagyon jól esik. Annyi adekvát reakció volna egy ilyen helyzetre - persze teljesen más körülmények között.

Nem túl régen rátaláltam a Gondolatkertészet podcastra, amelyben szerelmes filmeket dolgoznak fel egy pszichológus és egy újságíró szemén keresztül.
Magát a keretet már régről ismertem, az indexen volt nekik nem ennyire témaspecifikusan közös blokkjuk, akkor is szerettem olvasni, jók voltak a meglátások, ahogy kifejtették a gondolataikat.

Ezt a filmet már egyszer elkezdtem nézni, de akkor annyira nem éreztem a hangulatát, hogy inkább kikapcsoltam. Most mégis újra nekifutottam, inspirálva a róla szóló rész által - nem bántam meg.

Kicsit magamat láttam benne viszont, ahogy a 20as éveimben csetlek botlok, de igaz ez a tinédzser koromra is.
Nagyon tudtam szeretni, nagyon tudtam rajongani - nem volt fontos hogy ez viszonozva legyen. Amúgy dehogy nem lett volna fontos, mindig is arra vágytam, hogy viszonzott legyen amit érzek, hogy boldognak érezzem magam, hogy teljesnek érezzem magam. Nyilván ez nem jött össze, és amikor mégis, akkor hamar beütött a mennykő és szembesültem a "nem vagy elég jó"- érzéssel. Persze azóta sok év, sőt évtized is eltelt, már nem kell talán ettől tartanom, viszont a félelem az elutasítástól, az eltaszítástól való rettegés, az nem tűnik el a lélekből. Mint egy hibásan megírt kódsor, amely bizonyos helyzetben aktiválódik, úgy lappang az elmém mélyén, csak arra várva, hogy megfelelő módon legyen triggerelve és akkor szélsebesen, sőt fénysebesen robog végig az idegpályákon az ingerület, frusztrálva, felőrölve mindent ami elé kerül jót.

Amit egyszer átélünk, az örökké velünk marad, bennünk ver tanyát. Lehet, hogy a boldogság, gondtalanság virágos mezeje eltakarja sátrát, el is felejtjük, hogy van egy "albérlőnk", azonban mégis ott van és ne legyen kétségünk: ha megkapja a jelet, nem lesz rest munkába állni és az egész rétet pusztulattá változtatni.

Ez az a mélység, amit nem nagyon mutatunk meg senkinek, még a legközelebb állóknak sem. Nincs egy tábla sehol, hogy arra fel lenne írva minden olyan sebünk, amely valaha is ért bennünket, amire felszólítunk mindenkit, hogy figyeljen rá. Ezeket vagy a tudatos énünk elfedi, elfelejti, vagy pedig csak eltakarja némi földdel, hogy ne csúnyálkodjon ott.

A film egyébként nagyon jó, bár nem okoz önfeledt perceket, sokkal inkább egy mellkast nyomó, de ugyanakkor mégis vidám játékidőt adó kaland. Szerintem, illetve nekem ilyen volt. De persze ami emlékeket ébreszt, az vagy nagyon kellemes, vagy nagyon nyomasztó. Ez a kettő egyvelege volt számomra.

Tizensok év után egyszer csak hirtelen, leginkább már későn és alaptalanul, de felvetődött ez a gondolat.

Nem volt előzménye, egyszerűen csak sétáltunk a tavaszban. Aztán jött a kérdés, aminek alapja nyilván F.E.-ék nagyszerű és sikerteljes (sicc!) babavágya, mégis teljesen váratlanul ért, tekintve hogy ez eddig sosem merült fel, főleg hogy egy csomó olyan feltétlen nem is áll fent, ami ehhez mindenképpen szükséges volna.

Nyilván ahogy gyarapodnak az életnapjaim, ahogy deresedik mindinkább a fejem, úgy erősödik bennem is az a vágy, ami szinte már biztos hogy így marad teljesületlen. Felesleges volna tagadni, ez bár későn, de nagyon erősen éledt fel bennem, pont egyszerre a ténnyel, hogy nagyjából egy nem beteljesíthető igény ez az én esetemben.

Elgondolkodtam csendességemben rajta... hogy ez mennyire volna jó számomra, mennyire tudnék azonosulni bárki gyerekének szeretetével? Néha tényleg nagyon visszafogott tudok lenni gyerekekkel, főleg már a jelen korban, ahol a szülők szinte elvárják hogy a gyerekükhöz ne is érjen idegen személy, csak ha ők engedélyt adtak rá. Mégis ez egy olyan pont, ahol nem tudok simán csak közömbös lenni, hiszen ha visszagondolok gyerekkoromra, egyetlen felmenőm sem volt rideg a gyerekekkel. Apum is egy gyerekmágnes volt, a szomszédbeli gyerekek szinte keresték vele a találkozás, az együtt töltött idő lehetőségét. Ahogy egyik nagymamám sem volt olyan, hogy gyerekek közelében ne akarjon velük foglalkozni. 

Persze ezen amúgy tényleg felesleges agyalni, korból és családi állapotból fakadóan sem igazán van rá az esély. Maradnak a rokon gyerekek, az esetlegesen leendő unokák, akikkel lehet majd szülőset játszani. Jókedvből, hobbiból - jelentős fájdalommal a lélekben.

Lassan egy éve zajlik a pokol a szomszédban. Mi itt ülünk a magunk világában, persze érezzük a zsebünkön a hatásait, de ennyivel megússzuk. Sokan nem is nagyon törődnek vele, magukban morognak, hogy ha béke volna akkor nem volna ilyen drágulás... más viszont elgondolkodik róla.

Magam is azt vízionálom, hogy mindenhol az egész ukrán területen olyan szörnyű állapotok vannak, mint amiket a világháborús filmfelvételeken látunk régről, meg amiket most készült felvételeken látunk. Pusztulás, földbeli lyukakban rettegés a bombáktól. Teljesen hiteles képek, ahogy a lerombolt városok és a félig földdé vált lakóházak képei is mutatják.

Aztán csodálkozunk azokon a híreken, amik szerint Ukrajnában alacsonyabb az infláció, meg olcsóbb az üzemanyag, meg hogy azért ott is van, ahol élnek viszonylag normálisan. Kissé fura elképzelni ezt, hogy ennyire kettős tud lenni egy háború, hogy a pusztulás mellett pl az Instagram-on megjelennek teljesen hétköznapi életet élő ukrán emberek is.
Ahogy a nagy világégés idején sem volt mindig ostromállapot, amikor nem volt nyakunkon a front, olyankor azért kis megszorításokkal, de normális életet lehetett élni - már annak, akit nem vittek gettóba, vagy messzebb a munka- és haláltáborokba. Az utolsó hetekig, hónapokig, míg tényleg ki nem tört az őrület, az átlagember számára a háború csak egyfajta politikai tény volt, persze rokonok voltak a fronton, de odahaza nem nagyon volt ez olyan erősen érzékelhető hatással a mindennapokra.

Szörnyű ez az egész, az agresszió, a pusztítás, a távolról magasból érkező halál. Modern fegyverekkel gombnyomásra szórni a pusztulást, miközben nem vesszük tudomásul, hogy szinte testvérek ölik egymást. Lehet élcelődni az ukránok fegyverkérésén, hogy pl sírva már űrhajót kérnek, akár egy követelőző gyerek, de sose felejtsük el, hogy azért ők most tényleg nem csak magukért küzdenek, még ha amúgy ezt nem is mindenki fogadja el.

A háborúkat senki nem akarja megélni. Nem természetes állapota az egyénnek, sosem magától jön meg a háborúzhatnék, mindig valaki vezető zajos elmeképzelgése kelti fel az egyénben az agressziót. Addig jó, míg szót emelhetünk ellene, amíg lehet hozzá hangunk.

Nem volt tervben... ahogy a lehetőségek szokványosan jönni szoktak, pont nem egy eltervezett időpontban, egy elhatározás után, mellett. Egy tovább dobott forró krumpli volt, ami ahogy meglepett, úgy rendesen meg is rettentett.

Elég vagyok én ehhez, alkalmas vagyok egy ilyen feladatra? Szép kis summa, de mégis... Amúgy is elég homályos és titokzatos a feladat, én pedig nem vagyok hozzá elég bátor, hogy beszaladjak a szürkeségbe.
Helyettes elég szépen megideológizálta a dolgokat, hogy én nem mozdul, de nekem csak rajta keresztül van itt utam, bár nem akar elküldeni, de tudja ezt. Van igazság abban, amit mond, nem is kevés - még úgy is, hogy nyilvánvalóan nem tudja a teljes igazságot. Nem is fogja tudni sosem.

Kegyetlen egy hét volt, mire valamennyire önmagamat felmérve, legalább telefonáltam. Egy újabb hét, igaz rövid hét mire döntöttem. Most már azt gondolom, hogy ez volt a könnyebbik része.

Ettől nem lett könnyebb, sőt! Most érzem csak igazán, hogy ez mennyire nem egy könnyű időszak. Ahogy mondtam is: ezt én nagyon meg fogom szenvedni. Még úgy is, hogy én vagyok aki a döntést hozta, aki tevékeny a helyzetben. Elmegyek a majdnem ismeretlenbe, olyan status quo-ból lépek ki, ami igazán otthonos, bensőséges, élethosszig kellemes.

Ahogy a döntés megszületett, valami megváltozott. Csak a magam részét látom, azt tudom leírni. Szégyellem magam, miközben nincs miért. Úgy érzem, hogy cserben hagyok valakit, hogy a bajban távozok, pedig igazából nem káoszosabb, vagy rosszabb a helyzet. Szinte magamat hibáztatom - a semmiért.
Közben persze minden tőlem telhetőt megteszek, nem vettem vissza a munkatempóból, nem lettem hanyagabb, sem érdektelenebb. De akkor is fájó az elhatározás. Egy súly, egy teher lett rajtam, semmiképp sem felszabadulás. Nem is lehetne az utóbbi, hiszen nem éreztem magam rosszul.

Hetek telnek el így. A nyomás folyamatos: fejben, gyomorban, szívben. Önmagam pokla lett ez az egész helyzet, emésztő erővel morzsol, mintha kövek között csapódnék innen oda és vissza. Ha kifelé figyelek, akkor gyomorgöcsös szédülés fog el, ha befelé, akkor pedig depresszív pánik. Becsukom a szemem, hátha úgy jobb... nem figyelek sehova, talán majd elmúlik. 

Még mindig nem holtbiztos a változás, de a lehetőség hatásai a jelenre nagyon tanulságosak. Próbálom őket értelmezni, felfogni egyáltalán. Vagy csak alkalmazkodni hozzá. Sehogy nem könnyű. Az élet sem az, az Édenkertből is kiűzettünk.

Nem könnyű manapság a tinédzser élet, bár mi már felnőttként ezt nagyon máshogy látjuk.

"Ha nekem anno ennyi lehetőségem lett volna..." "Bezzeg a mi időnkben..." - kezdjük a gondolatainkat rendre így, közben pedig tényleg nem is figyelünk arra, miként is látják ők azt a világot, ami számunkra egymilyen. Csak egy példa: klímaváltozás. Mi elfogadjuk, a napjainkat nem határozza meg (kivéve ha leszakad az ég és mindent felforgat körülöttünk), míg ők ezt szinte központi kérdésnek élik meg, szinte már a világnézetüket meghatározó, egy életre hatással levő döntések alapja tud lenni. Lásd a hatása a jövőbeni gyerekvállalási kedvre "ilyen világba én nem akarok gyereket szülni, gyereket nevelni".

Növekszik a generációs szakadék, mégpedig minél nyitottabb és elfogadóbb közegben létezünk, annál inkább. Vidéken még ez sokkal kisebb, szinte csak repedés, míg a nagyvárosban, ahol igazán szabadon áramlanak a gondolatok, eszmék, világnézeti elképzelések, egyre szélesebb és mélyebb ez a rés. Plusz benne van a lapok közt az a változó is, hogy ahogy haladunk előre az időben, ahogy növekszik az éveink száma, úgy leszünk egyre konzervatívabbak. Van aki radikálisan, mások csak módjával. 
De nem hiszem, hogy jobb a vidéki világ lassú változása, vagy esetleg egyhelyben állása. Gyorsan változik a világ, így aztán az értékek is formálódnak. Még most a legaktívabb időszakunkban vagyunk, mind tettrekészség, mind pedig gondolatiság terén, nem mondhatja ránk még senki, hogy őskövületek vagyunk. Viszont ahogy a fiatalok idővel bekerülnek a világ véráramába, bizony már ők lesznek akik a tempót diktálják, márpedig jelenleg az ő világképüket nem, vagy nem csak a mi példamutatásunk, sokkal inkább a társaik valamint a közösségi létben szerzett benyomások formálják. A trendek pedig erőszakkal nem foghatók vissza.

Talán utópia annak a vágyképe, hogy érvényesül az örök mondás: élni, és élni hagyni, meg hogy virágozzék ezer virág. Vannak alapértékeink, amiket viszont akarunk látni az utódainkban. Ahogy pl néném egy felháborodott pillanatában úgy érezte, hogy a lánya alkalmatlan anyának és majd ő felneveli az unokáját, ezzel elérve hogy ne álljon vele a csemetéje szóba évekig, úgy a másmilyen gondolatok mentén való élet is újra meg újra konfliktus forrás tud lenni. Mi fiatal korunkban még ez kimerült hajviseletekben, ruházati stílusokban, bármi külsőségben. Ma már azért ezeken lényegesen túlhaladtunk, bár az átlagtól való erős eltéréseket nem nézzük jó szemmel.

Lávizláv... Helyeseltünk, profilképre égettük, büszkén mutogattuk a világnak, hogy elfogadók vagyunk. Tök jó volt, hogy éreztük a bennünk tomboló toleranciát, hiszen valójában nem akarunk mi senkinek sem rosszat. Legyen jó mindenkinek! Minket nem zavar ha azonosnemű párok fogják egymás kezét, esetleg megpuszilják egymást. Általánosságban ez teljesen rendben van nálunk, sajnos hogy nem mindenkinél.
Csak jön az a fránya érintettség, amikor nem csak a szavak mentén, hanem családi körben tapasztaljuk meg a tolerancia szükségességét. Ki az, aki őszintén belehelyezkedve a szituációba, rosszallná, hogy ősi programok kapcsolnak be?! Az utódok vágya, hogy aki teheti és megadatik neki, megélhesse a szülővé válás élményét? Kialakul egy belső harc: a vágy a nagyszülőségre (valahol azért ez is dolgozik, ha már utódok vannak képben), hogy a gyermekünk is lehessen szülő, a világból a másság felé áradó negatív érzetektől való óvás vágya (nehogy már a gyereket lemocskosbuzizzák az utcán), meg hogy azért mégis szeretnénk ha egy boldog és őszinte élete legyen, bármilyen módon is éri ezt el.
Közben pedig magunkkal is viaskodunk, hiszen mi elvileg egy nyitott és toleráns emberek vagyunk, miért érezzük mégis ezt gáznak, ha közelünkben jelenik meg a bizonyságtétel?! Komoly viaskodások vannak ilyenkor, erős önismereti túrává tud válni még a kétség felmerülése is.

És akkor még nagyon nem is helyezkedtünk a tinik világába. Jellemzően ők elzárják a felnőttek elől a világukat, még akkor sem túl beengedőek, ha amúgy jó volt velük gyerekként a viszonyunk. Ez pont a tini-lét egyik hozadéka: maga akarja megélni, felfedezni a világot ami körülveszi, a maga gondolatai szerint akarja formálni, komfortossá tenni azt. Ahogy a szobáját is maga dekorálja, úgy akarja az életét is testreszabni. Érik hatások, azokról alkot egy képet magában és ez lesz a sorvezetője minden sarkalatos kérdésben, pl milyen legyen a frizurája, hogy viszonyuljon a kortársaihoz, hordjon-e felemás zoknit, stb.
No és persze ennél jóval kardinálisabb témákban is, pl hogyan viszonyuljon a nemiséghez? Ha érdekli is a téma, az miként érdekli? Ijeszti talán, vagy kíváncsivá teszi? Amit pl filmekben lát, az mit vált ki belőle? Milyen képek, jelenetek váltanak ki bizsergést? Soha nem volt könnyű tininek lenni, ma pedig már kifejezetten ijesztő a sok behatást is figyelembe véve. Nagy küzdelem ez a korosztálynak, hogy megtalálja helyét és világát a jelenben.

Persze, sokszor nincs arra időnk, hogy minden szempontot mérlegeljünk, minden oldalt meghallgassunk. Nem csak időnk nincs, de energiánk se nagyon. A hétköznapok elszívják, aztán meg tépelődünk felnőttként, hogy pedig nem is ezekre a cselekvésekre kellene figyelni, mert nem ezek a fontosak. Aztán mégsem tudunk mit tenni, mert ilyen az élet. Lehetne ez akár feloldozás is a felnőtt lét gyarlóságai felett, de nem annak szántam, inkább csak ez is egyfajta megértés. Felnőttként már nem vagyunk olyan sarkosak, mint egy tini. Nem minden fekete vagy fehér, ezer árnyalata van az élet szivárványának.

Értsük meg egymást, keressük a közös pontokat. Ezt mondatja velem a higgadt énem, még talán ezt el is hiszem és vallom az ilyen elgondolkodós, mélázós pillanatokban. Aztán persze mikor élesben kell tinivel felnőttet játszani, ott én sem mindig vagyok/voltam higgadt, kiborultam és cinikusan hisztiztem, mert ő másképpen gondolta. 

Azért aztán a nap végén csak oda jutunk, hogy miután mi már tudjuk a magunk javát, szeretnénk nagyon, hogy felnőve ők is boldog, tartalmas, felesleges gátaktól és küzdelmektől mentes életet élhessenek. Mi más lenne egy szülő vágya, mint egy sugárzóan boldog, kinyílt és gondtalan gyerek látványa?! Ha így, akkor így, ha másképp, akkor másképp - ők most ássák ki a maguk életének alapjait, de még a formáját is csak most találják ki. Lehet hogy lesz benne a részükről felesleges munka sok, de végül legyen az alap tartós. Adjuk meg nekik a támaszt, hogy könnyebb dolguk legyen.

Nagyszerű élményben volt részünk tegnap reggel, még azóta sem tudok teljesen napirendre térni felette.

Miként veszi magának a bátorságot valaki, hogy egy benne megbízó és számára feltárulkozó, gondjait-bajait neki elmondó személynek a magán jellegű dolgait kidobja az asztalra? Mégis mennyire kell figyelemre éhesnek lenni, hogy már az se számítson egy körömfeketényit sem, hogy ezzel valaki bizalmát játssza el?

Pedig egy kis közösség alapvető kohéziós ereje a bizalom. Ha nekem valaki bensőséges helyzetben megosztja életének egy igen érzékeny részét, akkor egyrészt megtisztelve érzem magam hogy bizalmába fogadott, másrészt viszont kifejezetten erősen titoktartási hajlandóságot érzek - nem vagyok feljogosítva arra, hogy az ő titkait kiadjam, még olyanoknak sem, akikkel együtt töltjük életünk jó részét.
Az egészségünk is egy ilyen téma. Van hogy nem igazán osztjuk meg bárkivel a részleteket, vagy egyszerűen csak nem akarjuk hogy általános sajnálat övezzen bennünket. Bármi is az oka, az elvárt diszkréciót nagyon is illik megtartani, de úgy látszik ez nem megy mindenkinek.

Ilyenkor érzem én nagyon helyesnek azt a gondolatot, amit amúgy is követek már egy ideje, tudniillik, hogy nem kell mindenkinek mindent elmondani. Sokan nem képesek rá, hogy bizalmasok legyenek, fontosabb nekik egy pillanatnyi figyelem, mint hogy megmaradjon a becsületük. 

Ma reggel futott át a fejemen a gondolat, hogy az idén máris több kötetet olvastam el, mint korábbi években bármikor. Elég tőled egy jó vélemény, aztán máris olvasom őket.

Csillagainkban a hiba, A hatholdas rózsakert... számtalan így, vagy úgy, de romantikus történet. Sok olyan, amiben érzelmek sora jelenik meg, néha olyan mondatok formájában, amik szinte az ember esszenciáját formálják meg. A szavak varázsa újra és újra működik, nyelvünk igazán kifejező fordulatai szinte örömet adnak ahogy a szem végigsiklik a szavakon. Van hogy erőt adnak, van hogy feltépnek régi sebeket... van hogy egyszerűen csak olyan részünket táplálják, amely el van zárva, mert azt gondoltuk hogy már úgysincs rá szükségünk. Már elkopott, régen volt használatban.

Ahogy egy korábbi beszélgetésben egy félmondatban jelezted... "de azok tőled vannak." No, ez az igazi ereje a szavaknak! Négy hétköznapi szó, semmi magasztosság, meg pátosz... de ez a négy szó is képes óriási csodára, legalábbis én abban a pillanatban egy ütemnyi szívverés kihagyása után valami földöntúli érzéssel teltem el. Mennyire tud becses lenni egy tárgy, csak mert valakitől van?! A könyvek pont jók arra, hogy úgy legyenek jelen a mindennapjainkban, betöltve ezt a horkrux szerepet, hogy csakis két ember tudja a speciális tulajdonságukat. Én is pontosan tudom mindegyik könyvet amit tőled kaptam... a helyüket is a lakásban, nem is beszélve a jelentőségükről. Ahogy tizenév után újra nekifogtam és végül elolvastam a Szerelem a kolera idején-t, mert azt tőled kaptam még legelőször és mert végig közben Veled voltam. 

Szép szál fa volt, növekedett már egy jó darab ideje. Kis csemeteként kezdte, amolyan fattyúsarj volt, mégis sikerült nagyra nőnie. Az ilyet általában kiírtják, mégis megmaradt, talán mert nem figyeltek rá, vagy erősebb volt és nem nyomta el az árnyék, amelyben sarjadt.

Aztán egyszer csak jöttek, kidöntötték. Elterült az erdő talaján, letisztították a kinövéseit, ágait-bogait, feldarabolták méretes rönkökre és belehalmozták egy boksába. Ott fojtott melegben szép izzásban átalakult - daliás fából lett fekete darabos faszén. Gondolnánk, hogy itt a vége, de azért jól tudjuk: nem így van.

Hiszen még van egy stáció az életéből, már ez már nem klasszikus élet, poszthumusz lét.
Hiszen ilyen formájában még egyszer a grillen forróságot ad, örömet szerez. Általa lesz a nyers húsból vagy zöldségből egy ínycsiklandó, kulináris élvezet. Nem rossz vég ez, ha csak a mi szemszögünkből nézzük.

Azonban a konklúzió  mégis csak egy: a hamut elfújja a szél.

Sic transit gloria mundi.

Alsóbb rendű, kanyargós úton haladok, épp egy kanyar ívén egy kis erdei útra lehajtó részen áll két autó. Semmi érdekes ebben addig, míg közel nem érek, mert akkor bizony látom, hogy egy férfi és egy nő áll az autók mellett, beszélgetnek. Közel s távol semmi, ami miatt a hely indokolttá tenné az ott beszélgetést, nyilván átvillan az agyamon: itt bizony egy titkos találka zajlik. Ahogy állnak az autók szinte látszik belőle, hogy egy pillanatban majd az egyik jobbra, másik balra fog menni, hogy itt nem az egymást megláttuk az úton és megálltunk pár szóra esete forog fent.

Volt az az idő, amikor csak online voltunk kapcsolatban, munkanapokon 8-fé5 viszonylatában. Az első időszak mélységes hiányát túlélve voltak időnként olyan gondolatok, hogy milyen jó volna összefutni egyszer-egyszer, beszélgetni, akár kávézni, vagy bármi átlagos emberi dolgot művelni közösen. Nem is cselekvés miatt, inkább az együttért.
Aztán mikor jöttél szembe az utcán, sietve-robogva, én csak mosolyogtam és még a kezem sem nyújtottam ki. Jó volt látni, de mégsem akasztottam meg a világod kerekét, mert nem éreztem magam annyira jelentősnek. Persze, örök kishítűség... meg persze az oldalborda számára sem biztos, hogy könnyen magyarázható lett volna, bár korábbi tapasztalatok alapján egyszerűbb egy formális bemutatkozást megejteni, mintsem utána mindenféle kombinációkat hallgatni, mert nem mutattam be.

Igen-igen, ne emésszem a múltat, bár nem is az történik ilyenkor, sokkal inkább csak emlékezés. Azok a fránya emlékképek néha úgy jönnek, mint a nyitva hagyott ajtón a léghuzat. Egyik jelen pillanat hozza a múlt egy pillanatát, van hogy nem is a tudatos emléktárból veszi elő, csak úgy a poros sötét raktársarokból.
Sokszor hangzik el, hogy hipnózisban előhozhatók a régi, elfeledettnek hitt emlékképek, életesemények. Vajon jó volna-e mindent előhozni? Persze számtalan olyan pillanat van, amire úgy nem emlékszek tudatosan, hogy sokat adnék értük, de mi mindent hozna még fel? Nem is hiszem én, hogy akarnám megbolygatni a fejemet ilyen módon, inkább viselem néha a kínos pillanatot, amikor olyan dologra kellene emlékezni, ami fontos, de nincs meg.

Závada Péter - Tán

Nem is értem én, hogy miért kellett. Hogy miért szükséges ez a kis vakarcs az amúgy hét napból hatot dolgozó fiataljainknak. De lett. Ott volt pénteken, nézett fel a gombszemeivel, picit még talán megszeppenve az új világban, amibe egyik percről a másikra csöppent. Elszakítva a testvéreitől, attól a közegtől amiben eddig bő hét hétnyi életét töltötte. Hümmögtem, nem játszottam az ördög ügyvédjét, elfogadtam. Végülis nem nekem lesz vele gondom.

Aztán persze a hétvége már jó előre fixált dolgai miatt őkelme ránk maradt, pesztráltuk egy fél hétvégén át. Nem vetettem magam a móka közepébe, hagytam hadd csinálja más, én csak néha megpiszkáltam, megvakargattam a fejét, de semmi komoly.
Aztán persze eljött a pillanat, amikor nem úsztam meg már én sem. Amikor ez a kis vakarcs lenyüszögött-vakkatott az ágyról, hogy ne csak onnan lefelé foglalkozzak vele, hanem telepedjek le az ő helyére. Mint ahogy "Lóci órás lesz".
Ám ekkor ez a kis csupa élet kis piszok, valamit megmozdított. Amit igazából akkor ért meg az ember, ha saját felelőssége van, egy védtelen, kiszolgáltatott életért, amikor gondoskodni, törődni kell. Ami addig csak aranyos volt, onnantól már kicsit kapcsolódott is, ott már nem csak egy mozgó plüss, hanem egy kis lélegző, élő, néha akaratos, máskor már követelőző, hízelgő gombóc, amiért aggódsz, bosszankodsz, nevetsz is tőle és általa.

Azon gondolkodtam, hogy bár volt kutya a családban, de az sosem volt úgy része a családnak. Kutya volt, mint házőrző, mint megörökölt feladat. Vagy nagyon kicsi voltam, vagy pedig már nem laktam igazán otthon ahhoz, hogy annyira beleivódjon a életembe a léte. Szóval ez most elég intenzív élmény lett, sok mindenre magyarázat, miközben valami újba bevonódtam. Továbbra sem hiszen, hogy akarnék lakásba kutyát, de már értem hogy mi lett mostanra az embereknek a kutya. Hogyan tud öröm és bosszúság forrása lenni, miként képes olyan erejű kapocs formálódni ember és állat közt, hogy ott már mintha nem is volna állat, hanem valami félemberi szerzet. Végső soron már talán azon sem akadok fenn, ha valaki gyerekeként szereti őket, bár azért olyankor még mindig egy nagy levegőre van szükségem. 

A kötődés érzésén keresztül pedig megindult valami olyan is, ami megmarad bennem egy eltemetett, de csíraképes érzésnek, ami épp ahogy korosodok válik karcossá.