Direktben nem érint, ha csak azt nézem az én napi dolgaim nem nagyon változtak - pedig dehogy nem! Hiszen a körülöttem zajló folyamatok, de pl a Veled zajló történések azért bennem is elég erős visszhangot vet.

Aggódom érted, mert bár tudom, hogy nem nagy Rád a kabát, de hirtelen dobta az élet a válladra. Ahogy a kabát is kezdte nyomni a vállad, úgy lettek a kolléganők, kollégák látszólag nagyon segítőkészek, valójában kéretlen tanácsaikkal nyomasztóak. Látszólag én mintha távolodnék, valójában csak szerettem volna teret adni. Nem beállva a sorba okoskodni, hanem a tiszta és hullámmentes pillanatokban a kérdéseket amik felmerülnek őszintén kibeszélni. 

Hatalmas feszültség halmozódott fel pillanat alatt a világunkban, ami nappal feszültséget jelent, éjjel pedig álmatlanságot. Napokig én is megéltem ezt, az első éberebb ébredés után már azonnal forgott az agyam. Rossz volt látni, ahogy riadt őzikeként is helyt álltál, próbáltad a kialakult helyzetet jól, konstruktívan kezelni. Ahogy simultak ki a ráncok, ahogy lett egyre átláthatóbb a jövő, úgy lettél egyre nyugodtabb, veled együtt én is. Hatékonyan, célirányosan megoldani mindent, ez valahogy ad egy magabiztosságot. 

Ami napok óta jár a fejemben az az a szó: lojalitás. Hogy ki kihez lojális, hogy egy szervezet, egy cég lehet-e ennek tárgya? Egyszerűen nem hiszem, hogy valaki a céghez lojális, hiába állítja ezt bárki. Tizenévnyi egy helyen dolgozás után sem a lojalitás volt, ami ott tartott. Ahogy változtak a vezetők egyszerűen már nem éreztem úgy magaménak a történéseket, már nem kötődtem hozzá. Sokkal inkább a  vezetőkhöz van lojalitás, már a mi oldschool világunkban. Cserébe kapunk védelmet, elismerést esetleg figyelmet. Aztán az oda-vissza ismétlődések hatására ez a kötődés megerősödik, szilárddá válik.

Az első zavaros reggel erőt adó ölelése, mint egy szépen kaligrafált kezdőbetű a könyv fejezete elején adta meg a lendületet a mindennapokhoz. Az, hogy Te voltál aki kezdeményezte, már magában jelezte: szükség van minden erőre, légy velem, adj erőt!
Mintha a belső lélekpalántámat tápoldatoztad volna, szinte kivirágzott, mint holmi csodabab, az égig szökött. Mindenben melletted, mindehol Veled... Ahogy ez már nagyon sok idő óta, most sincs másképpen. A közelség vágya egyszerűen elemi erővel van jelen bennem, nem tudom hogy ez látszik-e kifelé, vagy figyeli-e bárki. Érdekes élmény a napi szintű jelenlétben, a visszafogott jelenlét melletti belső lángolás. 

Csapong a sok gondolat a fejemben, mint ezernyi denevér a barlang falai között. Hol ez, hol az a téma bukkan a felszínre, amikor falat ér, de sokszor tényleg csak egy pillanatra áll össze egy stabil eszme, hogy aztán azonnal el is omoljon a semmibe, ha azt azonnal nem tudom szavakká formálni. Nem szeretem az ilyen állapotot, folyamatos feszültség van tőle bennem, mintha valamit elfelejtenék örökkön.

Mint amikor meghatározatlan okból, de valami iszonyú feszültséget élek meg belül. Mitől vagyok feszült - magam sem tudom, hiszen nincs egy konkrét ok. Valami belső nyugtalanság zaklat, mintha nyitva hagytam volna a lakás ajtaját egy álló napra és azon aggódnék, hogy bárki bemegy és kirabol. Van amikor az ember tehet azért, hogy ez ne legyen (pl ellenőrzi, hogy bezárta-e az ajtót) máskor viszont nincs lehetőség a bizonyosságra.