Megmaradt nagyon az ünnep előtti utolsó nap utolsó közös pillanata: még az ajtón belül egy elkapkodott ölelés, ami szinte egész nap a levegőben lógott, de nem jött ki rá a lépés. Nagyon örültem neki, bár nagykabátban, félve csillogó szemmel nem teljesen olyan volt, mint ahogy én elképzeltem. No de csak ne képzelegjen az ember, ugye. 

Az ünnep sodrónak nem mondható lendülete adott pillanatokat hogy el-elkalandozzak, főleg az elalvás csöndes és sötétséggel takart idején, amikor ezerfelé is jártak a gondolatok, persze legtöbbször azért feléd. Csak bármilyen magvas gondolatok is születtek akkor, azok ott ragadtak a pillanatban, lejegyzésük elmaradt.

Egy ilyen másfél hetes időszak után mindig kicsit félve-aggódva térek vissza a hétköznapi valóba: milyen érzetek, hangulatok, rezgések várnak? Nyilván a megszokott távolságtartás, de lesznek-e bizsergő szikrák a levegőben, a szemekben? Természetesen ha nincs ez a töltés azzal is már együtt tudok élni, de azért titkon csak várom a létét. Van azért egyfajta remény, hogy ez ismét felépül, ha esetleg az otthon kellemes melege elcsitítja. 

Új év, idén komoly fordulatok várhatók. Felnőttél már régen a feladathoz amit remélem meg fogsz kapni. Alkalmas vagy rá, én pedig magamban nagyon büszke vagyok Rád. Csak ne volna ez a disszonancia a tettei és a szavai közt! Mintha nem igazán akarná átadni a székét, miközben azt hangoztatja hogy szépen fokozatosan... Kicsit olyan, mint a borostyán. Körbevesz és jelenlétével fojtogat.