... ahogy elmerülsz a levelekben, ahogy teljes valóddal vezetővé válsz, megoldasz, szervezel, menedzselsz.

Közben pedig mint valami sci-fi moziban emlékképek villannak fel a fejemben, mintha nem is evilági képek volnának, mintha nem is egy jelen élet álmai öltenének testet. "Rég volt, talán igaz sem volt..." mondaná a nagybecsű magyar elme, mint valami adoma végén a konklúzió, úgy visszhangzik bennem.
Ahogy a hétvégék során valamiféle racionális nyugvópontra helyezkedik bennem minden, ahogy szétszálazódik a valóság (a keserű realitás) meg a vágyképek-álmok színes világa. Ahogy mindenféle helyzetekben eszembe jutsz, de aztán gyorsan helyére teszem magamban, hiszen a tudatos én jobban szereti a valóságot. Aztán jön a hétfő, vagy bármely napi első találkozás és mintha egy nagy mennyei kavarópálca egy lezser vihogás kíséretében mindent újra összekuszál. A szép benne, hogy ez még nem is kesergés, egyszerűen ténymegállapítás, lejegyzése a hétről hétre ismétlődő eseményeknek. 

Egy fotó... kusza hajjal nézel a kamerába, szemeidben mélység. Beleborzongok, mert abban a nézésben annyira sok minden van. Mint fekete párduc tekintetében, ahogy lassan és megfontoltan lépdel az ágon közeledve a nézőhöz. Indulat, de abból is a legjobb, legizgalmasabb, legteljesebb forma. Megbabonázó.

Csak ülök és nézlek... ahogy végigmész a folyosón, csípőd ring minden lépéssel, nőcis és teljes. Érzéki. Mindenhogy tüzes kép. Szeretem a nyarat, jó benne a férfilét. Jó benne a férfilét - a közeledben.