Mostanában döbbentem rá, hogy 11 évnyi pár lépés távolságtartás után sem igazán érzem, hogy változtak volna a dolgaink - épp csak "komolyodtunk" annyit, amennyit az élethelyzeteink megkívánnak.

Ugyanakkor újra csak villannak a tekintetek, finom érintések mellett mintha nem érne el egymáshoz a kezünk. Már mindketten kimondjuk, hogy az ölelések iránt éled a vágy, de egyszerűen mintha nem tudnák átszakítani azt a bizonyos burkot.

Örök bajom, hogy érezni akarom minden "bátor tettem" előtt, hogy azt akarod. Hogy egy öleléssel, egy érintéssel nem fogok sebeket okozni. Hol egy tükör előtti pillanatban, hol egy metróra várás során... Pedig annyira erős az akarat, hogy érintselek, simítsalak, cirógassalak. 

Nem találgatok, bár vannak ötleteim mi zajlik ilyenkor benned. Mi már csak így megállunk egymástól pont egy arasszal több, mint két karnyújtásnyira, melegedünk egymás fényénél és tüzénél, de közben mintha fázna a hátunk. Nem kérdezem, hogy miért teszünk így, valahol ez tényleg egyértelmű.