"Passport, bitte!"

No nem ilyen határátlépésre gondoltam, annak most nem igazán van ideje. Remélhetőleg majd talán a nyáron, vagy jövőre. Klasszikusokat idézve: "Igazán vége lehetne már ennek az évnek!"

A korábban említett határok, amelyek mint holmi demarkációs vonalak, demilitarizált övezetek húzódnak közöttünk. Szigorral tartjuk magunkat a vonalakhoz, kölcsönösen óvatoskodva.
Pedig aztán nap nap után vannak olyan pillanatok, olyan helyzetek, ahol szinte remegve állok a vonal mellett, hogy szívem szerint magamhoz húználak és megölelnélek. De nyilván nem teszem, mert én ilyen "illedelmes" ember vagyok.

Örök dilemma férfiként: legyek-e rámenős ("bátor"), mert az olyan férfias, vagy jeleket várva legyek türelmes és csak akkor lépjek egy lépést előre, amikor arra engedélyt kapok?
Vannak, akik az előbbit preferálják és várják el, mások ugyanattól kellemetlenül-kényelmetlenül érzik magukat, lerohanva érzik magukat, tiszteletlenségnek érzik ezt a viselkedést.

Hogy melyik a jobb? Igazából már nem számít, hiszen jelen helyzetben nem kell ezt már nagyon figyelembe vennem, nem vagyok kényszerhelyzetben hogy ezt a dilemmát feloldjam. Az egyetlen kényszerhelyzet a bennem tornyosuló vágy, amivel leginkább tehetetlenül állok. A vonal mellett.