Jó is volna együtt megélni.

Pusztán csak a gondolata is rendesen beindította a Guliverklit. Sötétben szabadtéri színházi előadás. Egymáshoz közel, a sötétség bársonyos leple alatt. Úgyis mindenki az előadókra figyel, a történetre, a neves színészek játékára. Egy pléden a fűben, van olyan módja a leülésnek, ami már komoly intimitással is bír. Elég csak érezni a közelséget.

Nem tud leállni ez a perpetuum mobile, még a lassulásához is elég sok belső erőre van szükség. 

Persze majd a délután egyedülös idejében ez még forog a fejemben, darálnak a fogaskerekek, pedig a tudat tisztán érzékeli hogy ez nem is a realitás. De akár lehetne is. A lopott pillanatok, amik mögött a ráció fejcsóválva értetlenkedik, mert mi végre ? Aztán meg mégis ott van bennük az a finom selyemszerű lágy csoda, amitől kicsit tininek érzi magát az ember, olyan pehelykönnyű lelkű gyereknek.

Felnövünk, de nem felejtjük el, hogy vannak ilyen szép pillanatok az életben, amit csak kötetlen és légies ifjúságunk kezdetén éltünk meg, de vágyjuk egy életen át.