Amikor egy fél napos munka, egy táblázatba rögzített adatmennyiség egy mentési baki okán elvész, no az egészen kiborító tud lenni, hiszen sok koncentrálás, odafigyelés megy a levesbe. Én az előbb viszont nem elvesztett adatrögzítést, hanem hosszú gondolatmenet lecsóba menetelét éltem meg. Visszajön-e bármi is belőle? Persze, hiszen azért nagyjából emlékszem mit is írtam - viszont csak nagyjából. Pont azért nem lesz még egyszer ugyanolyan, mert az elvesztett dolgok árnyéka ott sötétlik az elmém rejtekén, mindenképp csak azt akarnám újra rekonstruálni - így persze kézenfekvő, hogy nem ugyanolyan lesz, pedig ugyanolyan akarna lenni.
Az elmém termékeire is mindig úgy tekintettem, mint valami valódi értékre. Itt nem működik a "könnyen jött, könnyen ment" gondolat súlytalansága. Mondjuk ezzel amúgy is csak becsapni szoktam magam, pl megmagyarázni a lustaságomat.
Szóval az elmúlt egy év bármennyire is a korona árnyékában telt, egy ilyen második körös zárás újra csak egy olyan elszeparáltságot hozott, amivel nem könnyű megbírkózni még úgy sem, hogy ha az ember nem saját maga marad - a gondolataival, a normális élet élményeinek hiányával. A megszokott életvitelben van egyfajta komfortos érzés, mint amikor a lakásban mindent oda raksz, ahol kézre esik. Nyugalmat ad, még ha nem is teljes az életérzés, de a korlátokon belül minden a helyén van. No, ezzel a szükségszerű szeparáltsággal pont ezt vesztjük el, hiába vagyok az ismerős közegemben, szorongást jelent az egyedüllét.
A normalitásban van a mindennapoknak egyfajta hullámzása. A dolgos hétköznapok során egyfajta flow élmény alakul ki, no nem a munkától, sokkal inkább a személyes jelenléttől. Ahogy a napoknak van egy tartalmas íve, ahogy indulnak a reggelek, ahogy az egész nap során valamiféle hullámon érzem magam, bátran állíthatom a közelséged miatt. Persze hétvégére ez a flow némiképp megtörik, de a két nap másik életbe való kerülés után újra jön a hullám, deszkát elő, fel a hátára! Most viszont ahogy látom a jelen állapotban, ez nem két nap, de négy hét is lehet, illetve lesz. Ijesztő a gondolat, mert anno a régmúlt homályába vesző történelmi korokban épp egy három hetes szabadság törte meg a vágyak és szenvedély fékevesztett "őrületét". Most nyilván nincs egyfajta kijózanodásnak ideje, hiszen mindenki józan minden pillanatban, ahogy az sem reális, hogy névtáblák kelljenek hogy egymást megismerjük majd mikor újra eljön az a reggel, mikor mindenki a dedikált munkahelyen kezdi a hetet. Kicsit mégis szorongok, a régmúlt árnyai már sosem tűnnek el az elmém és lelkem zegzugaiból.
Persze, van egy bizonyos online kommunikáció, egy virtuális jelenlét, amivel azért a szeparáltságnak látszólag csökken a mértéke. Ugyanakkor ez az online diskurzus is egy kilúgozott dolog, emojik ide vagy oda, egyszerűen hiányos. Nem is lehet más, hiszen bármennyire is hiszik azt sokan, hogy ez fel tudja váltani a személyes kapcsolattartást (végső soron itt is van benne személyesség, hiszen a végpontokon két vagy több személy ül), de elvész belőle a fűszer. Metakommunikáció a fűszer: miközben azért nem teljesen ízetlen dolog ez.
Pedig a fűszer ott van a hétköznapokban, a kávét szürcsölgetés közbeni mindenről is szóló beszélgetésekben, miközben sokat mondó pillantások szállnak, akár még társaságban is. Vagy csak hallgatva és egymás tekintetében elmerülve, ezer gondolatot belelátva a másik két szemébe, akár elbújva egy nagy bögre félig takarásában is. Khmmm...
Hosszú évek, évtized sora alatt zajló írásos gondolatcserék során kialakul egy olyan tanult(?) érzék, amivel egymást ezekben detektáljuk. Szavak sorában, egymás után rakásában ott van az aktuális hangulat, a ki nem mondott, elő nem adott gondolatok, amikről épp nem is folyik a szó, de ahogy mondani szokták, a sorok között ott rejtőznek. Olvasod a leírt szavakat és ott van belül a növekvő disszonancia: valami nem oké. Lehet ez egy fejfájás, egy rossz alvással terhelt éjszaka, de akár ennél jóval-jóval súlyosabb dolgok is. Nyilván erre mi már rákérdezünk egymásnál, mert nincs az a téma amit tabut jelentene, de mellette még az a tiszta tudat, hogy nincs helye azoknak a köröknek, amik a kattogással járnak. Miért akarnánk kitalálni azt, amit úgy megkérdezhetünk, hogy abban biztosak lehetünk: a válasz őszinte lesz.
Itt ez a nyavaja, amit bár sosem vettünk félvállról, de azért volt szerencsénk jó ideig csak tisztes távolból köszönve, a világra rásandítva tartani vele a kapcsolatot. Számok voltak csak sokáig, eleinte leginkább csak zavaró, tudatba bebújó kis számok. Kis számok a mosthoz képest, de persze az egy sem elég kicsi, ha az egy ember életét jelenti.
De most aztán tényleg itt van, egyre kisebb az a karám, amiben békés nyugalomban létezhetünk, miközben azon kívül a csudaság a Kaszással kézben járva arat, hordja el a lelkeket. Egyre közelebbi a jelenléte, szorongást okoz, előhívja az aggodalmakat. Még nálam is, pedig ugye elvileg én már kezet fogtam ezzel az átokkal úgy, hogy még a kezem is megmaradt.
Mindig úgy szóltak a hírek, hogy krónikus beteg, meg idős, meg veszélyeztetett korosztály... Mind amik nem mi vagyunk, így aztán van egy hamis biztonságérzet bennünk. Aztán egyszer csak csörren a telefon, nagyon közeli a találat! Korunkbéli, nem beteg... és nem egyszerűen csak kórház, de bizony ez már pontot is tett egy történet végére. Nyilván nem tudom, hogy maradt-e utána árva, lakáshitel vagy az államadósság egy része, de ez nem is mind számít (az eleje nagyon is), sokkal inkább a tény: ledőlt a karám kerítése, már nincs olyan hogy veszélytelen. Ez a tudat pedig rettentően kiborító! Aggódunk a rokonainkért, akik eddig nem voltak érintettek, de aggódom érted is, hiszen minden bizonyosságom ellenére már úgy érzem kell aggódni. Ugyanakkor tudom: nem veszed félvállról, mindent megteszel amit csak kell.
Talán végül még hosszabb is lett a rekonstruált gondolatfolyam, mint az eredeti - nagyon le akartam írni. Olyanok ezek a gondolatlerakatok, mint amikor depóba rakja az árut a kamion. Évekig hozzá sem nyúlok (nem romlandó az áru), de ha rendszeresen vezetném, bizony néha iránymutatásokat is adna visszafelé a múltba tekintéskor. Sajnos bármennyire is az ellenkezőjét próbálom bizonyítani a hétköznapokban, állati lyukas az agyam. Sok mindent elfelejtek, homályosak az emlékek vagy teljesen elvesznek - pedig ez nagyon nem azt jelenti, hogy lényegtelenek, vagy jelentéktelenek a történések. Bár olyan emlékezetem volna, hogy minden azonnal és véglegesen elraktározódna! Lehet hogy egy regressziós hipnózis elő tudná hozni a régi képeket? Vajon hogy élném meg, ha egy ilyen folyamat végén ott lenne minden a fejemben, amit korábban elfelejtettem? Minden pillantás, minden érintés, minden olyan jelenet és történés, ami ide juttatott bennünket. Ide, hogy így és ennyire kötődünk, ragaszkodunk a magunk keretei közt. Vagy csak a csillagok állása teszi, hogy mi tényleg a szó szoros értelmében "egy csillagzat alatt születtünk"?
