Azért életem során egy-egy példányt olvastam - pasi létemre. 

Nyilván az aktuális mainstream példányok felkerültek a listámra, bár meg kell valljam, hogy a nagy klasszikusok leginkább kiestek a rostán. Nem volt Bronte a listán, sem Jane Austen, de még nem kizárt hogy felkerülnek. Nem azért nem jöttek a listámra, mert mondjuk ciki ilyet olvasni, hiszen nem árt megismerni miként is látták a témát sok évtizede egy igen puccos korban.

Most például egy közel 12 éves elmaradásomat igyekszem pótolni. Szerelem a kolera idején. Igazi klasszikus, tőled van itt a polcom, most épp nagyjából fejmagasságban. Azt hiszem, hogy így a kötet nagyjából egyharmada után azt érzem: mostanra megértem hozzá.
Ugyanakkor ahogy haladok a történetben, ahogy ismételtem megnéztem a filmes változatot, mintha tükröt tartana elém ez a regény. Hogy miért? 

Nekem ezek a ritkán olvasott dél-amerikai írók kicsit furcsák... szinte azt mondanám rájuk, hogy nyersek, kendőzetlenül őszinte a stílusuk, nem fukarkodnak a heves érzelmekben, vadságban. Valaha beleolvastam a Flor asszony két férjébe, apum nagy kedvence volt régen, valahogy nem passzolt a romantikus lelkemmel.
Erre most itt ez a történet, ahol a főszereplő pont hogy túlontúl romatikus, egyfajta esztelenül érzelmes, szenvedélyes, de valahol mégsem valódi. Az ő szerelmessége egyfajta erősen túlzott, valósággal nem sok közösséget mutató, szinte már életszerűtlen. Nyilván abban a korban ez elvárás volt, hogy egy szerelmes karakter ilyen legyen.

Hogy miért írom ezt a tükör dolgot? Leginkább azért, mert magamon pont ezt érzem, ezt az esztelen vágyat, hogy beteljesítsek valamit, ami igazából nincs, vagy nem úgy, ahogy én elképzelem. Ötven évet talán már csak a valós koromból fakadóan sem fogok tudni várni... 
Legalább könnyen olvasható, el lehet benne merülni. Valami, ami közben egyszerűen csak el tudok veszni.

Folytatom....
Találtam egy érdekes eltérést a mostani szerelmes regények és a fent említett között: manapság egyik szereplő sem passzív szereplője a történetnek... még a leggyámoltalanabb, legbénább, legzöldfülűbb karakter is így vagy úgy, de aktív lesz az események sorában... mintha a világ változott volna közben és azt sugallná a szerző: menj és szerezd meg amire vágysz!
Közben pedig a klasszikusok mégis csak a múlt nagy irományai, amik egy álmodozó, epekedő, de mégis passzív világot mutatnak be. Paradox szitu.