Ha már bejelöltem a Netflix nézési listára, hatalmas nagy apropó volt, hogy megnézzem. Végül egyedül néztem meg.

Valami furcsa érzés van bennem, valami magyarázhatatlan, vagy éppen pont magyarázható. Mintha nem is egy romantikus filmet néztem volna, hanem valami furcsa "it's me" érzéssel telepakolt filmet. Felemelő és megrázó.

Furcsa érzés, amikor párhuzamokat találok egy történetben a magam világával. Persze nem a gazdag környezet a Monaco-ban kocsikázás meg pláne hajózás, sokkal inkább a többi. A döntések, az évek hosszú sora alatt megmaradó hullámzó érzések. Mint ahogy a tengerpartot is folyamatosan nyaldossák a hullámok, minden hullám között kicsit szárad a part, aztán persze újra csak jön az a vízgörgeteg és szinte megnyugtató biztonsággal ismét csak elönti a homokot. 
Csak hogy a hasonlaton belül maradjak, az ár-apály is jelen van, hiszen ahogy egy hétvégén, illetve egy esti időszakban épp hullám között érzem magam, úgy vannak időszak, ahogy mindig is voltak, amikor kevésbé vagyunk intenzívek, máskor pedig szinte bizsereg az agyam ha a közelemben vagy... az agyam és a lelkem, hiszen nem csak gondolatok, de érzések is erősen jelentkeznek. Pillantások is épp elegek tudnak lenni, máskor pedig szinte falat érzek. 

A mi parkunk is megvan, ahányszor arra járok újra és újra elszorul a torkom... sajnos ma már nagyon nem esik egyikünknek sem útba, de nyilván ezek a helyek leginkább nem a folyamatosan arra járás által elkoptatni szánt emlékeket jelentik. Jó elmenni felette, jó elmenni mellette akár villamossal, akár vonattal (azzal már nem igazán). Jó tudni, hogy van, hogy ott van, de legfőképpen, hogy mi ott voltunk.