Kis munkahelyi kulturális élmény... kis csoport, intenzív vizuális és ismeretterjesztő két óra munkaidőben. Élmény volt hallgatni, megélni, de azért emellett jó érzés volt figyelni a figyelmedet is. Sportosban, vitálisan. Aztán ha néha egymás mellé kerültünk elő kellett venni azt a sok éve érlelődő, lassan a végletekig kidolgozott önuralmat, hogy még egy kósza mozdulattal se tegyek olyat, ami átlép egy szigorú határt.

Pedig minden idegszálam, izmom számára természetes mozdulat volna egy ölelés, egy átkarolás. Hogy ami belül annyira evidens volna, az kifelé finom lepellel borított sejtés se legyen.

Kettesben maradni is különleges, mert ezek a pillanatok is nagyon bensőségesek. Persze akkor is van küzdelem, hiszen ha én írnám a helyzet forgatókönyvét, ott bizony elszabadulna a szenvedély. Még ha az logikusan átgondolva teljesen értelmetlen volna, akkor is nagyon vágyott állapot. Kicsit ez a dilemma korokon átívelő, örök kérdés: a már meglévő status quo mellett érdemes keresni a csodás pillanatokat? 

Nyilván csak kölcsönös öröm ér egy petákot is, de ha kölcsönös, akkor az már felbecsülhetetlen kincs. Visszagondolva az évek sorára, valahogy elképesztő megélni úgy valamit, hogy folyamatosan értelmes ember módjára élünk, de mikor a szemem lehunyom és elvesztem a tudatom, valami elképesztő intenzív közös világban találom magam időről időre. Nem kopik meg, mindig újra feltöltődik. Persze időnként csak kultúrember énünk van jelen, máskor pedig az ösztönök tüzes vadjai, akiknek csak a jelen számít. Ott vannak ezek mind bennünk, a szemek mesélnek, kis ablakok egyenesen a lélek mélyére.