Egy nemzeti étel, egy hagyomány, egy olyan kapocs az anyaföldhöz, ami szinte tájegységenként más formában van jelen. Van ezer verziója és mindenki a magáét tartja az igazinak, ebben ölt testet az egyszeri ember lokálpatriótizmusa.
Persze ez így okozhat vitákat is, de ebből nem lesz veszekedés, mindig a szakács tudja szerinte mi a jó.
Az járt a fejemben miközben készült, hogy mennyire az vált nekem alappá, amit a nagymamám készített, ami szinte gyerekként a nyelvem alá szorult íz. Persze nyitott vagyok mindenre, bármilyen formában megeszem és elfogadom, nem tagadom meg a lecsó nevet eszik fajtájától sem, de nálam ha készül, akkor mindig úgy készül ahogy a nagyi csinálta.
Ez is egy nyitottsági kérdés, mint oly sok minden az életünkben. El tudjuk-e fogadni, hogy mások másképpen, máshogy élvezik a föld ilyentén örömeit?
