Az egész úgy kezdődött, hogy megmutattam milyen ház épül a volt utcánk végén? Érdekes, új stílusú épület, egészen felcsigázza az embert. Nem én dobtam fel, ő volt aki felhozta, hogy ha a mostanit eladnám, akkor abból egy másfél szobás lakás simán kijönne talán belőle ott. Nyilván nem ez volt a megmutatás célja, de végül ő mondta ki: "szerintem te ott fogod leélni a fővárosban az életed."
Persze abban igazán van valami, hogy bár biztosan klassz lehetne a vidéki élet, igazából nem vagyok biztos abban, hogy ott megtalálnám azt, amiben önmagam lehetnék, ami a munka terén ne egyfajta leértékeltség-érzést jelentene.

Egyre többször jár az eszembe, hogy vissza kellene költöznia nagyvárosba. Egyszerűbb volna az élet, nem volna ingázás, a jelen lakás meg amúgy is nagy nekem. Családdal számoltam, azt mondjuk bebuktam.
Közben élesen megmaradt bennem az a pillanat, amikor ezt a gondolatot kimondtam előtted: egy pillanat alatt rám néztél, szemedben ott volt valamiféle kérdés: "ezt most komolyan gondolod?" Még pár hónap és már extra költség nélkül el tudom adni (zsugori pöcs vagyok, családi örökség).

Nem jelent könnyűséget ez a közel másfél hónapos betegség. Igazán aggasztó, főleg egy olyan embernek, aki nem igazán a türelemről híres. Ő mindent megtesz a maga részéről, de semmi nem javul, kifejezetten pánikos. Közben pedig a napok minden szeglete beszűkül egyfajta téma körül, a próbáljunk meggyógyulni azonnal vonalon.
Nem állítom, hogy így könnyű bármi is. Szinte egész nap bezárkózva, levegőt csak ablakon keresztül érezve, nagyon elpocsékolós lesz a hétvége. Ha esetleg a telefonba mászok és ott keresek valami tartalmat, akkor jön a féltékenység. "Neked másik barátnőd is van?" Azt hiszem ez az a téma, amit jobb nem piszkálni, ez már a túl nagy sárkány esete. Egyébként mintha ez tényleg így volna, mert a passzív hallgatás (ami leginkább jó mindenkinek) egy símulékonyabb taktikát hív elő, mintha bizonyítani akarná, hogy ő azért igenis jó. Furcsa dolog ez a pszichológia!

Megpróbáltam kicsit átadni, visszajelezni abból, hogy mi a bajom a világommal... természetesen sem a lényeg nem ment át, sem pedig az indíték, hogy én most akkor elmondanék valami fontosat. C'est la vie.