Állunk a tömegben, egymás mellett, hallgatjuk a szép, elmélkedő szavakat. Szép beszéd, oda illően pátoszos, mégsem feledkezik meg a lényegről.

Gyakran állunk így, amennyiben a dolgok másképpen nem alakulnak. Hallgatunk, néha egymás arcára nézünk, én lefelé, te felfelé. Sosem hosszan, csak éppen mintha azt ellenőriznénk, hogy ott van-e még a másik?

De közben a fejemben annyi minden kavarok, időközönként feltámad bennem a vágy, hogy átöleljelek, bár ott sem igazán lenne ennek helye. Bizsereg közöttünk a centikben mérhető távolság, mintha két szikrázó erőteret (nem tudom van-e ilyen egyáltalán?!) közelítenél egymáshoz. Másodpercenként kismilliószor zajlik le a vonz-taszít folyamatok kettőssége, igaz ez nem nyilvánul meg holmi remegésben. Illetve de - igaz csak belül jó mélyen.

Hallgatunk, hallgatjuk a szépen megírt szavakat, süt a nap közben. Kicsit olyan idilli az egész, időtlen. Nap felé fordítom az arcom, becsukom a szemem. Olyan örökké pillanat ez.