Ma délután láttalak az aluljáróban. Nem volt több pár másodpercnél, ahogy lendületesen befordultál a lépcső alján, telefon a kezedben és haladtál haza, vagy bármi más dolgokra.

Először nagyon megörültem, aztán olyan szorongás vagy pánik fogott el, hogy szinte a gyógyszertár felé menet már rosszul és éreztem magam.

Mi volt ez? Magam sem tudom, érthetetlen és zavaros reakció volt ez a zsigerek mélyéről. Semmi nem indokolta ezt, mégis így éltem meg. Nyilván nem magyarázok bele semmit, de nem is siklok el fölötte habkönnyű léptekkel.

A gyerekek különválnak. Úgy látszik ez nem lesz számukra heppiend, valahogy nem sikerült egy irányba haladniuk, a külföldi munka az idejekorán kezdett komoly felnőtt élet nem ugyanabba az irányba vitte őket. Máshogy érnek a mai ifjak, túl korán túl sok pénzt és túl sok lehetőséget ad nekik az élet akkor valami dicsőség-féle a fejükbe száll, arrogánssá és pökhendi mód magabiztossá teszi őket.

Szóval most a nagylány hazacuccol, újra felépíti magát. A korábbi tervekhez azért most rendelkezésre áll a kezdőtőke, ha okosan teszi a dolgokat még sikerre is viheti az álmait. Csak a szerelmi kudarcot kell valahogy feldolgoznia, hogy összetörték az álmait. Lesz majd némi családi kupaktanács, aminek a végén majd születik egy nagy közös döntés. Már elhangzott hogy ők akkor hozzám költöznek, szóval egy újabb felvonás egy szappanopera következő epizódja. Ilyet már játszottunk, hátha most jobban fog alakulni.