Nagyon nehéz öt hét lesz.
Nem azért mert sok a munka, azt az utolsó pillanatig megoldom, számomra ez presztizs kérdés, hogy ne hagyjak magam után szemetet. Bár már én elengedtem azt a szót, hogy presztizs, hiszen senki nem pótolhatatlan, senki nem felejthetetlen. Ezt sikerült megtanulnom abból, ahogy volt kollégák elmennek mellettem az utcán, ahogy már nem látnak meg ha rám néznek sem. Ez ilyen, ezzel együtt kell tudjak élni.
A jelen állapot egy igazi tükörvilág: amit én nem láttam magam körül korábban, most magamon érezhetem, bár én azért kell tudjam mi miért történik velem és körülöttem úgy, ahogy. Igaz az is, hogy hiába tudom a miérteket, az csak arra jó, hogy bűntudatom legyen és csöndben viseljem. Azt is csöndben viseljem, ami jól esik, a fincsi félmondatokat, amikbe máskor széles vigyorral kapaszkodok bele, mert élvezem. Most belül mosolygok, de nem merem tovább vinni, nincs hozzá jogom már. Még a változásokat sem tehetem szóvá, el kell viseljem a szótlanságot, a rövid válaszokat.
Klassz a csapat. Bár hogy őszinte legyek, nekem nem tűnt fel, hogy ennyire figyel mindenki, ennyire jegyzetel, ennyire megfejteni szeretne mindent. Vagy csak valójában én vagyok az, akit túlzottan nem érdekelt senki világa, nem voltam része beszélgetéseknek, amelyekből tudnék ezt vagy azt. Nem dohányzok, távol van a nagy iroda, meg a Helyettes kuckója is. Senki nem szeret elmondani dolgokat kétszer, plusz egyem meg amit főztem - szumma szummárum, nem véletlen a tudatlanságom. Majd tanulok belőle. Nyilván nem mindenki privát számát fogom elmenteni a jövőre nézve, elég az már hogy épp csak a macska nem kér számon rajtam valamit napi szinten.
Minden éber pillanatomban jár az agyam, múlton jelenen és jövőn. De ez így nem is teljesen igaz, mert éjjel pedig folyamatosan álmodok. Csapattal jót és rosszat, felébredve pedig küzdök tovább. Hallgatva ebédnél ki mit művel álmában csak hümmögtem... ha tudnátok, hányszor ébredtem az elmút hetekben eszméletlen szívdobogással, a sírás határán, néha szinte kiabálva, de legalábbis motyogva! Inkább csak hallgatok, ide leírom, mert azzal legalább könnyebb kicsit.
Mire vége a napnak leginkább elfogy az erőm, párás szemmel és elszorult torokkal ülök a vonaton. Onnantól fogva már senki előtt nem kell megfelelnem, tartanom magam, a többi utas nem érdekel. Amúgy is láthatatlan vagyok, csak a kalauz számára nem, ők mindig leolvassák a bérletemet.
Furcsa érzés volt először látni a pályázatot a FB-on, F.E.-t kicsit abban a pillanatban megértettem, ahogy Noémit is mikor találkoztak az utódaikkal. Kicsit van egy "ez az enyém!" érzés, de ez azért az éveknek is köszönhető. "De hát te dobtad el?!" jön egyből a gondolat, mégis rettenetes érzés látni hogy mindenki osztja, segít a keresésben. Annál már csak az volt fájdalmasabb, amikor az én megosztásomra jött egy sírós reakció. Csak az nyugtat, hogy biztos vagyok benne: erősebb és jobb lesz a csapat ettől végül.
Jár az agyam a jövőn: legbelül van bennem még ennyi minden után is egy rész, ami tíz körömmel kapaszkodik beléd, ragaszkodik hozzád. Még emlékszek azokra az évekre, amikor csak virtuálisan, 8-16 időszakában a napnak volt lehetőségem tudni rólad - egyáltalán nem volt jó időszak. Persze elfogadtam, mert mit tudtam volna mást tenni, de örökké hiányoztál. Számtalan ötlet átfutott már, közös rövid reggeli, vagy akár pár óra beszélgetés meló után... de aztán a realitás közbeszól, nincs az a magyarázat, ami a másodikat alá tudná támasztani. A reggelek meg hát olyanok, amilyenek, nem igazán lehet kiszámítani őket. Szóval most szoktatom magam a valós lehetőségekhez.
Nehéz öt hét lesz, aminél talán az utolsó nap lesz nehezebb. De az még messze van, addig van bőven még mit megélni, átélni. Nem bízok benne, hogy könnyebb lesz, mitől volna az? Szöszi múltkor viccesen annyit mondott: de hát minket úgyis mindig összehord az élet, hogy együtt dolgozzunk. Most valahogy ebben annyira már nem hiszek.
