Igen mókás, de leginkább fájdalmas tapasztalás, amikor az ember a szépen kimunkált paravánok mögé néz. Amikor eléri, hogy valaki levesse az álarcot, a csacsogás hétfátylát és megmutassa mi mennyit is ér neki.
Így már azért az sem olyan fájó, hogy valami kamu, hogy nem minden úgy van ahogy azt poénkodva előadjuk. 

Az elején szomorú az ember, fájó a tapasztalás. Aztán a szomorúságot felváltja egy szándékolt közöny, ami leginkább azért kell, hogy ne fájjon újra. Hogy egy mosoly, amiről azt hiszik hogy szívből jön pedig nem, ne okozzon újra sebeket. Aztán ahogy csillapszanak a hullámok, lassan felismerjük a valós értékeket. Miszerint két őszinte szó többet ér ezer pajkosnak beállított hamis ígéretnél. A gerinc, az egyenes őszinteség igénye természetesen megmarad, de aztán szépen már jelentőségét veszti az egész.

Csak az a fránya büszkeség, no az ne berzenkedne annyira! A sértettség, hogy hülyére vették az embert, hogy bolondját járatták vele. Azért azzal igen csak nehéz dűlőre jutni. De valamennyi idő után persze az is jelentőségét veszti, már semmi értelme nem lesz azon rágódni, hogy ennek mi értelme volt.

A múlt élményeinek értéke csak nő és nő... még Szösziben is több pozitívumot látok a jelen tapasztalások mellett. Legalább nem alakoskodott. :-)

Illetve nem utolsó sorban nagyobb értékkel esik innentől latba a már meglevő "oldalborda" is, hiszen minden hibája-nyűgje-nyavajája mellett azért ő nagy mázli nekem.