Sok év után ma újra megnéztem...

Igazán érdekes már úgy nézni egy filmet, hogy sok-sok felnőtt dolog megtörtént velem. Mikor bemutatták sem voltam már egy tini, de azért lassan közel húsz év van a film mögött. 
Nem az a lényeges a történetben, hogy két férfi szerelméről szól, bár az is ad hozzá némi fűszert. Sokkal inkább szól az egész arról a húsz évről, amit felölel ez a történet. Húsz évnyi szerelem, amiben a résztvevők nem veszítenek el semmit: végig szeretnek, végig vágynak, végig kívánnak és végig akarnak. Mindegyik megkezdett mondat mögött egyetlen visszaható névmás szerepel: egymást. 

Hogy évente kétszer tevőlegesen is tesznek ezért, az már egy külön pikantéria. Hogy nehezen győzik a szenvedélyüket féken tartani, az egy másik íze ennek a történetnek.
Egy teljes felnőtt élet, amiben mindketten az elvárt mérföldköveket hozzák, de nem dobják el azt a vágyat, ami egymáshoz köti őket. Tettek formájában, még ha csak egymás előtt is, de felvállalva.

Néha a legőszintébb érzéseket a legnehezebb felvállalni, mert bizony az élet nem ad rá mindig lehetőséget. Figyelő szemek, ádáz tekintetek, fecsegő szájak vesznek körül, hogy ne tudj önmagad lenni. Vegyél fel álarcot, add elő önmagad blőrözött alakját, legyél csak egy sejtelmes valami - aztán majd ebből is születik egy kép rólad. Ki ezt vonja le belőle, ki azt, a lényeg hogy soha senki ne tudja az igazságot. Csak a tükör előtt ülve, egyedül látjuk magunkat, csak őszinte pillanatainkban vagyunk képesek szembenézni a valósággal. Néha ez azért kevés, de persze van hogy csak ennyi adatik meg.

A film egy jelenete összemos egy kezdeti pillanatot a végső elköszönéssel: minden kezdetben ott van a vég. Vajon tudjuk-e majd mikor mondjuk ki utoljára: Szia! ?