Hétvége
Néha elég egy nem feltétlen evidens kérdés és beindul a tudatalatti robogó gyorsvonat üzemmódban. "Boldog vagy?" Erre a kérdésre nem igazán számítottam, nyilván választ sem adtam rá. Persze lett volna rá válasz, de az nem került volna ki az ablakpárkányra a mikulás csomagok mellé. Aztán ahogy az éjszakai tudattalan időszak jött, ott aztán beindult a parádé. Álmodni egészen jól sikerült boldogságot, még úgy is, hogy felébredve annak nulla realitását éreztem. Mégsem igazán érdekelt, jó volt úgy Veled álmodni, hogy attól mosolyogva ébredjek, hogy az járjon át utána, mennyire melengető is az az érzés, amikor minden porcikában ott van az az újongó öröm érzése. De amikor már második éjszaka is hasonlóan jöttek ezek az élmények, no egészen zavarba ejtő élmény lett.

Munkahelyi purparlé
Nagyon érdekes, hogy szinte minden munkaközösségben van egy közös csevegő felület, ahol leginkább nem szakmai dolgokat, de néha azokat is, kiventillál magából a társaság. Jól működő munkaközösség esetén ez a felület is egészen szórakoztató, feldobja a napot.
Aztán ott jön a botlás,mikor a csoporttagok egy részének előjön a hétköznapi énje, ami nem feltétlen minden esetben szórakoztató. Mondjuk egy vezető, akinek alkohol problémái mellé még némi teljesítmény frusztrációja is van, amit napi szinten javarészt el tud magában nyomni, ám az első probléma elsöpri a gátakat a másik elől. Vagy a másik kolléganő, aki állítólag szintén harcban van némi etilalkohol gonddal, ám de időnként ha olyanja van, akkor ezen a felületen a köz nyakába zúdítja a maga "nyomorát". Ahogy egyesek mondták, még ha nem is rólunk szól a diskurzus, valahogy mégis magunkra vesszük. Magunkra vesszük és óvatosabbá válunk, vagy az adott témában elgondolkodunk. Jelen szituban egy hétvégén jött betegség hozott ki furcsa dolgokat a főniből. Reggel persze mikor beért bocsánatot kért, nyilván borral magyarázta a torz gondolatokat, de ez így mégsem ír felül mindent, radíroz ki elinduló gondolatokat. "Mindenki máshogy ütötte be a fejét" 

Alma meg a fája
Ma délután nagynénémmel telt, áthívott segítségül egy kinti asztal javítása okán. Előtte csak úgy beszélgettünk, mesélt pár családi dolgot, én pedig elkezdtem mosolyogni. Szembesültem vele, hogy bizony bármennyire nem töltöttünk időt együtt az elmúlt húsz évben, bármennyire nem az ő közelében cseperedtem fel, valahogy valamiféle családi varázslat folytán ugyanolyanok vagyunk (nem csak külsőleg). Adott helyzetekről ugyanazt gondoljuk, ugyanazzal a logikával működünk, és persze még szép hogy nem értjük mások miért nem így gondolkodnak. Mégis csak van valami ebben a rokonság dologban, hogy habitusok is öröklődnek a gének által. Másik nagynénémmel nem vagyok ilyen módon egyivású, de talán semelyik más családtagommal. 
Történt, hogy a nagykisfia szemére vetette, hogy sosem keresi őt, nem hívja fel, mire néném mondta, hogy mivel ő mostanában egész nap ráér, így bármikor tudja fogadni a fia hívását, amúgy visszakérdezett hogy ha hívná nap közben akkor felvenné-e, mire az lett a válasz hogy nem biztos, de valamikor majd visszahívná. Egyféle a logikánk nénémmel, miközben nem vesszük figyelembe azt, hogy a másik keresése máris egyfajta extra jelzés a törődésre, odafigyelésre. Nevettem magamban, miközben kicsit szégyelltem is magam, hiszen egyfajta tükröt tartott az orrom elé a saját példája által.