Nem lesz itt most verselemzés, nem is vagyok én ilyenre alkalmas. Csak valamiféle gondolatok, amiket kihozott belőlem ez a pár sor.

Kezdődött ez a gondolat még a levelekkel. Elgondoltam a tinédzser énem, aki nagyon szeretni akart, viszont mindig rossz irányba nyúlt bele az élet sűrű levesébe, sosem fogta meg a neki szánt kezet, ami meg talán olyan lehetett volna, azt nem látta meg. Tini vakság, éretlen és bohó. Amikor még tényleg hiszi az embercsíra, hogy ő aztán csak a legjobbra hivatott, annál kevesebbel nem is szabad beérni. Képességei nem lévén, örök ábrándozás volt az élet, meg bárgyú bámulása a vágyottaknak.

Aztán persze beindult a élet, mondhatni már valósággá vált a vágyakozás, de az élet négykerekűje valamiféle hegyi szerpentinre vitt, több volt benne a vargabetű, meg a kisiklás, aztán végül vagyok ott ahol vagyok.

Hogy jön ez a vershez? Talán a vers maga is azt mutatja, hogy néha a szeretet nem egy vegytiszta kémia, hanem egy elegy, hogy időnként magunkért szeretünk. Magunkért is. Hogy csak óvatjával közelítjük meg a tüzet, berakjuk egy vitrinbe, biztonságba rakjuk, ha már van... Mintha úgy akarnánk rulettezni, hogy a lehető legkevesebbet veszítsük, nem pedig a legnagyobb nyeremény volna a cél. A duplázás szóba sem jöhet, az már az elképzelhetetlen mértékű kockázat. 

Mint mikor tiniként addig néztem az áhított lányt, míg aztán egy másik bátor legény karján távozott a buliból. Én pedig elhittem, hogy ő választott rosszul - miközben nem is álltam sorba.