Dolgozunk embertársainkkal karöltve évekig, még talán egymásnak szimpatikusak is vagyunk, mégis eltelhetnek évek akár, hogy bárkivel egy munkatársinál picivel is mélyebb, tartalmasabb kapcsolat alakul ki.

Nagyon nem egyszerű ezt kivitelezni sem! Ha pl nincs meg a nyitottság, vagy egy pici kíváncsiság, amiből aztán egy szimpátiát erősítő ismerkedő csevej formálódhat, akkor szinte reménytelen.
De felismerjük-e a szimpátiára utaló jeleket, jól ismerjük-e fel és nem pedig félreértjük azokat? Mert azt gondolom, hogy annál kellemetlenebb felismerés, mint amit egy félreértett jelzés okozhat, nem nagyon van. Ciki, ha az ember próbálkozik mert úgy gondolja hogy van értelme, aztán kiderül hogy "jajj, te szegény, hát valamit biztos hogy félreértettél." Brrr!

Aztán még ott a sok-sok figyelő tekintet is. Már nincs olyan illúzióm, hogy akár csak egy bizalmasabb beszélgetés is vizsla tekintetektől mentesen tud történni. Vannak, akik elképesztő rejtett módon, de mindent figyelnek, mindent látnak. (Oké, lehet hogy nem rejtett módon, csak én nem figyelek arra hogy ki figyel. :D) Aztán ugye megy a kontyos rádióba a hír, alakul a susmorgás, igen csak klassz keveréke lesz a valóság és a fantázia dolgainak.Ismerkedős beszélgetés szinte csak kvázi-randi formájában működne jól, azt meg ugyanúgy fogja a sok leső szempár... brrrrr, de nem bírom én az ilyen világot!

Közben viszont azt kell mondjam: ha nincs senki, akivel több az ott lét, mint munkaügyi kapcsolat, akkor üres a munkanap. Hiányzik nagyon, hogy azt érezzem: vele többé vált a pillanat mint időtöltés. Hiányzik a tartalom, ami egy kávé megivásában volt, ami egy együtt elfogyasztott ebédben volt, amikor nem csak a test de a lélek is jóllakott lett.

És akkor még itt a téli depi is. Közeleg.