Azt álmodtam, hogy újra férjhez mentél - nemhozzám.

Volt pár perc, hogy bármit is tegyek, de én csak ültem egy padon és tétlen néztem, ahogy kijössz azzal a mással a templomból. Csak néztem lemondóan, vert érzéssel a szívemben.

Nem ismeretlen a helyzet, egyszer-kétszer már átéltem élesben. Beletettem évek törődését, szeretetét majd jött valaki más és elvitte a királylányt. Ez aztán örök félelmemmé vált - még talán most is, amikor már nem vagyok a versenypályán, amikor látszólag minden sinen van. Azok a kondícionálások, amiket az elején összeszedünk, nem kopnak ki egy életen át. Ahogy  vihartól félő kutya sem lesz soha közömbös az erős zajokra, hiszen a félelme elkíséri egy életen át.

Hogy jó volt-e felébredni ebből? Igen is, meg nem is. Főleg, hogy azok az érzelemhullámok, amik egy álom végén keletkeznek képesek az egész éber napot áthatni. A legyőzöttség érzése, a "tehettem volna bármit?" kérdés kongó visszhangja. A veszteség, ami talán csak nálam az, hiszen csak nekem fáj ami mindenki másnak mosolyt csal az arcára.