Nem volt tervben... ahogy a lehetőségek szokványosan jönni szoktak, pont nem egy eltervezett időpontban, egy elhatározás után, mellett. Egy tovább dobott forró krumpli volt, ami ahogy meglepett, úgy rendesen meg is rettentett.

Elég vagyok én ehhez, alkalmas vagyok egy ilyen feladatra? Szép kis summa, de mégis... Amúgy is elég homályos és titokzatos a feladat, én pedig nem vagyok hozzá elég bátor, hogy beszaladjak a szürkeségbe.
Helyettes elég szépen megideológizálta a dolgokat, hogy én nem mozdul, de nekem csak rajta keresztül van itt utam, bár nem akar elküldeni, de tudja ezt. Van igazság abban, amit mond, nem is kevés - még úgy is, hogy nyilvánvalóan nem tudja a teljes igazságot. Nem is fogja tudni sosem.

Kegyetlen egy hét volt, mire valamennyire önmagamat felmérve, legalább telefonáltam. Egy újabb hét, igaz rövid hét mire döntöttem. Most már azt gondolom, hogy ez volt a könnyebbik része.

Ettől nem lett könnyebb, sőt! Most érzem csak igazán, hogy ez mennyire nem egy könnyű időszak. Ahogy mondtam is: ezt én nagyon meg fogom szenvedni. Még úgy is, hogy én vagyok aki a döntést hozta, aki tevékeny a helyzetben. Elmegyek a majdnem ismeretlenbe, olyan status quo-ból lépek ki, ami igazán otthonos, bensőséges, élethosszig kellemes.

Ahogy a döntés megszületett, valami megváltozott. Csak a magam részét látom, azt tudom leírni. Szégyellem magam, miközben nincs miért. Úgy érzem, hogy cserben hagyok valakit, hogy a bajban távozok, pedig igazából nem káoszosabb, vagy rosszabb a helyzet. Szinte magamat hibáztatom - a semmiért.
Közben persze minden tőlem telhetőt megteszek, nem vettem vissza a munkatempóból, nem lettem hanyagabb, sem érdektelenebb. De akkor is fájó az elhatározás. Egy súly, egy teher lett rajtam, semmiképp sem felszabadulás. Nem is lehetne az utóbbi, hiszen nem éreztem magam rosszul.

Hetek telnek el így. A nyomás folyamatos: fejben, gyomorban, szívben. Önmagam pokla lett ez az egész helyzet, emésztő erővel morzsol, mintha kövek között csapódnék innen oda és vissza. Ha kifelé figyelek, akkor gyomorgöcsös szédülés fog el, ha befelé, akkor pedig depresszív pánik. Becsukom a szemem, hátha úgy jobb... nem figyelek sehova, talán majd elmúlik. 

Még mindig nem holtbiztos a változás, de a lehetőség hatásai a jelenre nagyon tanulságosak. Próbálom őket értelmezni, felfogni egyáltalán. Vagy csak alkalmazkodni hozzá. Sehogy nem könnyű. Az élet sem az, az Édenkertből is kiűzettünk.