Megnéztem tegnap este a Fekete hattyút. Meg kell mondjam előljáróban, nagyon komplex filmnek tartom, jóval több mint egy esti kis popcorn-mozi. Mélysége van, tartalma, ereje.

Nekem elsőre az jutott eszembe róla, hogy "nesztek anyukák, így tegyétek tönkre gyerekeiteket az erőltetett perfekcionizmusotokkal!"
Ez a mű nem szólt számomra másról, mint egy erőszakos anya hogyan tukmálja rá gyerekére a saját álmát, hogyan teszi lelki ronccsá és végül az a gyereklány (kora ellenére is csak gyerek) hogyan próbál meg kitörni a saját félelmei, korlátai kerítésén, hogyan akar még tökéletesebb, még emberibb lenni.

Akarhatjuk, hogy gyerekünk valamiben valóban profi legyen, még az sem baj, ha az a valami egybeesik a mi vágyainkkal, főleg ha a gyereknek van benne igaz tehetsége is. De hogy minden erőnkkel és minden szülői tekintélyünkkel olyan nyomás alatt tartsuk a gyerekünket, hogy végül ne legyen se élete, se saját világa - no azt már nehezen tudom elfogadni. A filmben is végig látszik, hogy csak úgy tudsz teljes értékű művésszé lenni, ha valóban ÉLSZ. Tapasztalsz, örömet és bánatot is akár, megélsz, kiteljesedsz. Ezek nélkül csakis steril tudás birtokosa leszel, de nem MŰVÉSZ.
Nina végül kiszabadult a saját testi-lelki börtönéből, valóban TÖKÉLETES lett, mégha ezért majdnem az életével is fizetett, mégha ehhez az elméje épségét is veszélyeztetnie kellett.

Ezt soha nem szeretném a gyerekemnél látni, inkább legyen egy boldog középszer, mint egy élettelen robotja annak, amit élete céljának nevez ki. ÉLNI!!!! Ez a legfontosabb - szerintem.