Nagyszerű élményben volt részünk tegnap reggel, még azóta sem tudok teljesen napirendre térni felette.

Miként veszi magának a bátorságot valaki, hogy egy benne megbízó és számára feltárulkozó, gondjait-bajait neki elmondó személynek a magán jellegű dolgait kidobja az asztalra? Mégis mennyire kell figyelemre éhesnek lenni, hogy már az se számítson egy körömfeketényit sem, hogy ezzel valaki bizalmát játssza el?

Pedig egy kis közösség alapvető kohéziós ereje a bizalom. Ha nekem valaki bensőséges helyzetben megosztja életének egy igen érzékeny részét, akkor egyrészt megtisztelve érzem magam hogy bizalmába fogadott, másrészt viszont kifejezetten erősen titoktartási hajlandóságot érzek - nem vagyok feljogosítva arra, hogy az ő titkait kiadjam, még olyanoknak sem, akikkel együtt töltjük életünk jó részét.
Az egészségünk is egy ilyen téma. Van hogy nem igazán osztjuk meg bárkivel a részleteket, vagy egyszerűen csak nem akarjuk hogy általános sajnálat övezzen bennünket. Bármi is az oka, az elvárt diszkréciót nagyon is illik megtartani, de úgy látszik ez nem megy mindenkinek.

Ilyenkor érzem én nagyon helyesnek azt a gondolatot, amit amúgy is követek már egy ideje, tudniillik, hogy nem kell mindenkinek mindent elmondani. Sokan nem képesek rá, hogy bizalmasok legyenek, fontosabb nekik egy pillanatnyi figyelem, mint hogy megmaradjon a becsületük.