Nem túl régen rátaláltam a Gondolatkertészet podcastra, amelyben szerelmes filmeket dolgoznak fel egy pszichológus és egy újságíró szemén keresztül.
Magát a keretet már régről ismertem, az indexen volt nekik nem ennyire témaspecifikusan közös blokkjuk, akkor is szerettem olvasni, jók voltak a meglátások, ahogy kifejtették a gondolataikat.

Ezt a filmet már egyszer elkezdtem nézni, de akkor annyira nem éreztem a hangulatát, hogy inkább kikapcsoltam. Most mégis újra nekifutottam, inspirálva a róla szóló rész által - nem bántam meg.

Kicsit magamat láttam benne viszont, ahogy a 20as éveimben csetlek botlok, de igaz ez a tinédzser koromra is.
Nagyon tudtam szeretni, nagyon tudtam rajongani - nem volt fontos hogy ez viszonozva legyen. Amúgy dehogy nem lett volna fontos, mindig is arra vágytam, hogy viszonzott legyen amit érzek, hogy boldognak érezzem magam, hogy teljesnek érezzem magam. Nyilván ez nem jött össze, és amikor mégis, akkor hamar beütött a mennykő és szembesültem a "nem vagy elég jó"- érzéssel. Persze azóta sok év, sőt évtized is eltelt, már nem kell talán ettől tartanom, viszont a félelem az elutasítástól, az eltaszítástól való rettegés, az nem tűnik el a lélekből. Mint egy hibásan megírt kódsor, amely bizonyos helyzetben aktiválódik, úgy lappang az elmém mélyén, csak arra várva, hogy megfelelő módon legyen triggerelve és akkor szélsebesen, sőt fénysebesen robog végig az idegpályákon az ingerület, frusztrálva, felőrölve mindent ami elé kerül jót.

Amit egyszer átélünk, az örökké velünk marad, bennünk ver tanyát. Lehet, hogy a boldogság, gondtalanság virágos mezeje eltakarja sátrát, el is felejtjük, hogy van egy "albérlőnk", azonban mégis ott van és ne legyen kétségünk: ha megkapja a jelet, nem lesz rest munkába állni és az egész rétet pusztulattá változtatni.

Ez az a mélység, amit nem nagyon mutatunk meg senkinek, még a legközelebb állóknak sem. Nincs egy tábla sehol, hogy arra fel lenne írva minden olyan sebünk, amely valaha is ért bennünket, amire felszólítunk mindenkit, hogy figyeljen rá. Ezeket vagy a tudatos énünk elfedi, elfelejti, vagy pedig csak eltakarja némi földdel, hogy ne csúnyálkodjon ott.

A film egyébként nagyon jó, bár nem okoz önfeledt perceket, sokkal inkább egy mellkast nyomó, de ugyanakkor mégis vidám játékidőt adó kaland. Szerintem, illetve nekem ilyen volt. De persze ami emlékeket ébreszt, az vagy nagyon kellemes, vagy nagyon nyomasztó. Ez a kettő egyvelege volt számomra.