Kiáltani szeretném, s nem lehet,

még súgni se szabad a nevedet,

még gondolni se, - jaj, elárulom,

pedig belül csak azt visszhangozom,

a hangos titkot, mely életem

úgy édesíti, édes nevedet:

nevedet, édes, a pár szótagot,

mely tündéri burkoddá változott,

röpítő közegeddé, nevedet,

mely körém gyújtja az emlékedet,

fűszerként csendít a nappalon át

s beillatosítja az éjszakát,

úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy

már majdnem Te vagy, amit beszívok,

már majdnem Te: minden lélegzetem

veled itat és zsongat édesen:

édes neved betölti szívemet

s csak titka, te, vagy nála édesebb.

Mindig elámulok rajta, mennyire kifejező tud lenni a magyar nyelv, mennyire le tudja írni mindazt a küzdelmet és belső vívódást, amit egy titkos viszony, egy rejtegetett kapcsolat tud generálni.

Mikor a gondolatok ugyan ott járnak és nem ritkán járnak ott, de szavakká önteni nem is szabad és nincs is kinek, amikor egyetlen szóra is akár vizsla fülek karvalyként csapnak le. Ilyenkor aztán befelé fordul a tudat, elcsöndesedik és ott zsongnak szavak, gondolatok, néha emlékképek. Van hogy csak múltba révedés jut már, máskor talán új élmények és pillanatok születésének is van reménye. 

Máskor a titok egy életen át kísér, mintha kis vitrinben csücsülne, a lélek múzeumi tárlójában. Nagyon nincs kivilágítva, nem kell hogy magára vonja a figyelmet, elég csak a tudat, hogy ott van, biztonságban van. Örökre.