Pár nap alatt lettem érzésre 26-ból 56 éves. Mondhatni teljesen kicserélődött bennem minden belső attribútum, mintha tényleg egy pillanat alatt öregedtem volna meg. Ami korábban tűz belülről fűtött mintha szél fújta volna el és keserédes nosztalgiával nézek visszafelé azokra az élményekre és érzésekre, amiket nem is olyan régen még élénken éltem. "Így múlik el a világ dicsősége" - mondja a bölcs előd.

Lehet hogy ez így a normális, nem akarni vágyni, nem élni meg nagy dolgokat, csak békésen, buddha-i rezignáltsággal létezni. Tenni a mindennapok feladatait, helytállni, aztán békés mosollyal az arcon nézni a vaksötét jövőbe.

Nagyon gáz, hogy egyik pillanatban még eszemben van egy gondolat, aztán utána órákig kutakodok az elmémben, hogy mi is volt az, mire valami okból ismét eszembe jut. Olyan érzés, mintha szétszórt volnék, de leginkább ez nem is arról szól, hogy szétszórtság. Inkább csak egyfajta ide kapok, oda kapok érzés, minden kicsúszik az ujjak közül.

Itt mostanában elég gyakoriak a búcsúbulik, jelentős a fluktuáció. Bevallom, nem szeretek ilyenekre járni, ahhoz jobban kellene ismerjem az embereket, semhogy el akarjak tőlük búcsúzni. Egyik jön, másik megy, szóval nem tapadnak meg annyira a mindennapjaimban, hogy érdemes volna tőlük búcsúzni. Tegnap eszembe jutott, hogy tavaly nekem is lett volna ilyen, de akkor még nem értettem az egész lényegét. Hogy ez úgy szól a távozóról, hogy valójában inkább a maradóknak jelent valamit. Gondolom én. Hiszen attól mert valaki távozik még nem hal meg, ha akarjuk megkereshetjük, beszélhetünk vele, fenntarthatjuk a kommunikációt. Ismét csak lesz egy búcsú, távozik aki ide felvett. Bár főnököm volt, sosem éreztem, hogy vele barátság alakult volna ki, pedig közel egy év volt erre. 

Munkakörnyezetben, feladatvégzésben vannak egyfajta alapjaink, amiket ugye lefektetett nekünk a kisnagyfőnök asszony. Szinte már a maximálisnál is maximálisabb precízitás és pontosság volt csak elfogadható, azt is gyakorlatilag azonnalra. Aztán mikor szembesülök azzal, hogy bizony ez vagy az egészen ráér, vagy ha most nincs kész majd kész lesz holnap, vagy egy hét múlva... nagyon frusztráló tud lenni ez a lazaság, miközben valahol kicsit kényelmes is. Ugyanakkor nem tud kikopni a feladat iránti alázat, aztán azon kapom magam, hogy este egyes megoldásokon töröm a fejem, vagy elalvás előtt jön egy-egy ötlet, amivel aztán reggel máris kezdhetem a napot. Ezek a részek képesek jó hatással is lenni, fejleszteni a repertoárt bizonyos megoldások vonatkozásában. Ami magot egyszer elvetettek, az bizony nem kopik ki bármennyire is változnak, lazulnak a körülmények.

Nem egészen így gondoltam a közeljövőre úgy egy szűk évvel ezelőtt. Most így elgondolkodva a dolgokon, nagyon nem hittem volna, hogy egy év alatt ide jutok. Sosem volt nagy haveri köröm, nem is nagyon gyűjtöttem magam köré munkahelyi baráti kört sem, de azt a pár embert nagyon sokra értékeltem.
Azt gondoltam hogy annyi embert ismerek, annyi ismerősöm lesz az új körben, hogy nagyon hasznosak lesznek ezek a régi kapcsolatok. Aztán szembesültem vele, hogy nagyjából egy pár ember kivételével senki nem ismer már meg, elmennek mellettem a folyosón, semmi nem maradt az évekkel korábban kialakult kapcsolati tőkéből. Nagyjából új fiú lettem a régi környékemen. Szinte már boldogság volt, mikor egy-két régi kolléga elém jött üdvözölni mikor megláttak, de addigra megtanultam: senki nem felejthetetlen.

Végül aztán kialakult egyfajta köd-lét: senki nem ismer, senki nem vár el semmit, én sem várok el senkitől semmit. Nem kapcsolódok, így nem is veszítek majd egyszer semmit. A szél elfúj - vagyok, voltam, ennyi.

A legkiszámíthatatlanabb éjszakákon jönnek az álmok. Azokban is eltávolodás van: már csak látogatóba megyek, már csak távolról vagyok jelen. Van hogy csak beszélgetek, máskor csak beköszönök. Ijesztő, ahogy megváltozik még a tudatalattiban is minden. Mintha újrahuzalozták volna az agyamat, minden kapcsolatot új szálakkal kötöttek át, más anyagokkal, más minőségben. Aztán felébredek és nap közben sokat gondolok arra, ami megmaradt az éjjeli történetekből. 

A vágy lassan elpárolog, köddé lesz az a tűz, ami korábban átitatott. Bárkire nézek már inkább csak óvatos tartás van bennem. Látom én még a szépet, de már sosem magamnak, inkább másoknak. Mint amikor elreped az üveg: van még benne tartalom, de a szaftos részek már nincsenek jelen.
A közösségben persze nagyon is megy a szaftos szurkapiszka, de ebben már csak szóban vagyok jelen, minden csak pajkos vicc és összekacsintás, egy pillanatnyi szikra sincs benne. Még tavaly, nagyon az elején egy szabadságról úgy jöttem vissza, hogy az egyik kolléganővel összeboronáltak. Mosolygás volt pusztán a reakció, de semmi egyéb. Ha volna kedv még jókat lehetne beszélgetni is, de már nem cél. Valami idebent összeaszott.

Hosszú idő óta az első olyan Valentin nap, amikor nem adok, nem kívánok Neked boldogat. Miközben mégis csak minden nap gondolok Rád, az nem tud megszűnni.