Nem könnyű manapság a tinédzser élet, bár mi már felnőttként ezt nagyon máshogy látjuk.
"Ha nekem anno ennyi lehetőségem lett volna..." "Bezzeg a mi időnkben..." - kezdjük a gondolatainkat rendre így, közben pedig tényleg nem is figyelünk arra, miként is látják ők azt a világot, ami számunkra egymilyen. Csak egy példa: klímaváltozás. Mi elfogadjuk, a napjainkat nem határozza meg (kivéve ha leszakad az ég és mindent felforgat körülöttünk), míg ők ezt szinte központi kérdésnek élik meg, szinte már a világnézetüket meghatározó, egy életre hatással levő döntések alapja tud lenni. Lásd a hatása a jövőbeni gyerekvállalási kedvre "ilyen világba én nem akarok gyereket szülni, gyereket nevelni".
Növekszik a generációs szakadék, mégpedig minél nyitottabb és elfogadóbb közegben létezünk, annál inkább. Vidéken még ez sokkal kisebb, szinte csak repedés, míg a nagyvárosban, ahol igazán szabadon áramlanak a gondolatok, eszmék, világnézeti elképzelések, egyre szélesebb és mélyebb ez a rés. Plusz benne van a lapok közt az a változó is, hogy ahogy haladunk előre az időben, ahogy növekszik az éveink száma, úgy leszünk egyre konzervatívabbak. Van aki radikálisan, mások csak módjával.
De nem hiszem, hogy jobb a vidéki világ lassú változása, vagy esetleg egyhelyben állása. Gyorsan változik a világ, így aztán az értékek is formálódnak. Még most a legaktívabb időszakunkban vagyunk, mind tettrekészség, mind pedig gondolatiság terén, nem mondhatja ránk még senki, hogy őskövületek vagyunk. Viszont ahogy a fiatalok idővel bekerülnek a világ véráramába, bizony már ők lesznek akik a tempót diktálják, márpedig jelenleg az ő világképüket nem, vagy nem csak a mi példamutatásunk, sokkal inkább a társaik valamint a közösségi létben szerzett benyomások formálják. A trendek pedig erőszakkal nem foghatók vissza.
Talán utópia annak a vágyképe, hogy érvényesül az örök mondás: élni, és élni hagyni, meg hogy virágozzék ezer virág. Vannak alapértékeink, amiket viszont akarunk látni az utódainkban. Ahogy pl néném egy felháborodott pillanatában úgy érezte, hogy a lánya alkalmatlan anyának és majd ő felneveli az unokáját, ezzel elérve hogy ne álljon vele a csemetéje szóba évekig, úgy a másmilyen gondolatok mentén való élet is újra meg újra konfliktus forrás tud lenni. Mi fiatal korunkban még ez kimerült hajviseletekben, ruházati stílusokban, bármi külsőségben. Ma már azért ezeken lényegesen túlhaladtunk, bár az átlagtól való erős eltéréseket nem nézzük jó szemmel.
Lávizláv... Helyeseltünk, profilképre égettük, büszkén mutogattuk a világnak, hogy elfogadók vagyunk. Tök jó volt, hogy éreztük a bennünk tomboló toleranciát, hiszen valójában nem akarunk mi senkinek sem rosszat. Legyen jó mindenkinek! Minket nem zavar ha azonosnemű párok fogják egymás kezét, esetleg megpuszilják egymást. Általánosságban ez teljesen rendben van nálunk, sajnos hogy nem mindenkinél.
Csak jön az a fránya érintettség, amikor nem csak a szavak mentén, hanem családi körben tapasztaljuk meg a tolerancia szükségességét. Ki az, aki őszintén belehelyezkedve a szituációba, rosszallná, hogy ősi programok kapcsolnak be?! Az utódok vágya, hogy aki teheti és megadatik neki, megélhesse a szülővé válás élményét? Kialakul egy belső harc: a vágy a nagyszülőségre (valahol azért ez is dolgozik, ha már utódok vannak képben), hogy a gyermekünk is lehessen szülő, a világból a másság felé áradó negatív érzetektől való óvás vágya (nehogy már a gyereket lemocskosbuzizzák az utcán), meg hogy azért mégis szeretnénk ha egy boldog és őszinte élete legyen, bármilyen módon is éri ezt el.
Közben pedig magunkkal is viaskodunk, hiszen mi elvileg egy nyitott és toleráns emberek vagyunk, miért érezzük mégis ezt gáznak, ha közelünkben jelenik meg a bizonyságtétel?! Komoly viaskodások vannak ilyenkor, erős önismereti túrává tud válni még a kétség felmerülése is.
És akkor még nagyon nem is helyezkedtünk a tinik világába. Jellemzően ők elzárják a felnőttek elől a világukat, még akkor sem túl beengedőek, ha amúgy jó volt velük gyerekként a viszonyunk. Ez pont a tini-lét egyik hozadéka: maga akarja megélni, felfedezni a világot ami körülveszi, a maga gondolatai szerint akarja formálni, komfortossá tenni azt. Ahogy a szobáját is maga dekorálja, úgy akarja az életét is testreszabni. Érik hatások, azokról alkot egy képet magában és ez lesz a sorvezetője minden sarkalatos kérdésben, pl milyen legyen a frizurája, hogy viszonyuljon a kortársaihoz, hordjon-e felemás zoknit, stb.
No és persze ennél jóval kardinálisabb témákban is, pl hogyan viszonyuljon a nemiséghez? Ha érdekli is a téma, az miként érdekli? Ijeszti talán, vagy kíváncsivá teszi? Amit pl filmekben lát, az mit vált ki belőle? Milyen képek, jelenetek váltanak ki bizsergést? Soha nem volt könnyű tininek lenni, ma pedig már kifejezetten ijesztő a sok behatást is figyelembe véve. Nagy küzdelem ez a korosztálynak, hogy megtalálja helyét és világát a jelenben.
Persze, sokszor nincs arra időnk, hogy minden szempontot mérlegeljünk, minden oldalt meghallgassunk. Nem csak időnk nincs, de energiánk se nagyon. A hétköznapok elszívják, aztán meg tépelődünk felnőttként, hogy pedig nem is ezekre a cselekvésekre kellene figyelni, mert nem ezek a fontosak. Aztán mégsem tudunk mit tenni, mert ilyen az élet. Lehetne ez akár feloldozás is a felnőtt lét gyarlóságai felett, de nem annak szántam, inkább csak ez is egyfajta megértés. Felnőttként már nem vagyunk olyan sarkosak, mint egy tini. Nem minden fekete vagy fehér, ezer árnyalata van az élet szivárványának.
Értsük meg egymást, keressük a közös pontokat. Ezt mondatja velem a higgadt énem, még talán ezt el is hiszem és vallom az ilyen elgondolkodós, mélázós pillanatokban. Aztán persze mikor élesben kell tinivel felnőttet játszani, ott én sem mindig vagyok/voltam higgadt, kiborultam és cinikusan hisztiztem, mert ő másképpen gondolta.
Azért aztán a nap végén csak oda jutunk, hogy miután mi már tudjuk a magunk javát, szeretnénk nagyon, hogy felnőve ők is boldog, tartalmas, felesleges gátaktól és küzdelmektől mentes életet élhessenek. Mi más lenne egy szülő vágya, mint egy sugárzóan boldog, kinyílt és gondtalan gyerek látványa?! Ha így, akkor így, ha másképp, akkor másképp - ők most ássák ki a maguk életének alapjait, de még a formáját is csak most találják ki. Lehet hogy lesz benne a részükről felesleges munka sok, de végül legyen az alap tartós. Adjuk meg nekik a támaszt, hogy könnyebb dolguk legyen.
