Tanulságos megtapasztalni, ahogy emberek, akiket úgy hiszem hogy ismerek, valójában azt sem tudják ki vagyok. Néznek, látszik hogy valami sejlik fel nekik, de nem tudnak hova tenni. Ugyanígy kopik el minden más ismeretség is, válik más fontossá. Persze én sem teszek/tettem bele eleget, nem ápoltam a kapcsolatokat, azt hittem hogy csak a fontosakba teszek energiákat. Aztán azokról is mindig kiderül valami. 

A kíváncsiság mindig csak bajt hoz - akármelyik végén is vagyok a sztorinak. Ha velem kapcsolatban van, abból is rosszul jövök ki, ha én vagyok kíváncsi, az is csak az én fejemre hull vissza. Tanulok belőle, nem hiányzik nekem a félreértés miatti számonkérés. Meg aztán nem kell nekem mindent tudni sem.

Nyilvánvalóan naív vagyok. Naív vagyok abban a tekintetben is, hogy azt képzeltem: van esélye annak, hogy csak mert nem dolgozunk egy cégnél, nem fog semmi sem változni a kommunikációban. Gondoltam ezt a történelmi előzményekre támaszkodva, természetesen figyelmen kívül hagyva az utóbbi két év óvatos változásait. Hogy én is tudok úgy kilépni valamiből, hogy maradjon rám igény. A tapasztalat ismét rám cáfolt, bár nyilván az elfoglaltságok ma már teljesen mások, mint tíz éve. Cserébe személyesen sem igazán volt jobb a helyzet. Ebből is van mit tanulni.

És igen, ismét én gyártom magamnak a problémákat, én vagyok az aki mindent rosszul lát, rosszul tapasztal, rosszul gondol. De már ezt is vállalom, mit veszíthetek már egyáltalán? Tudom a helyem a világban, fészkelődök még kicsit, de azért elhelyezkedek benne.