Alsóbb rendű, kanyargós úton haladok, épp egy kanyar ívén egy kis erdei útra lehajtó részen áll két autó. Semmi érdekes ebben addig, míg közel nem érek, mert akkor bizony látom, hogy egy férfi és egy nő áll az autók mellett, beszélgetnek. Közel s távol semmi, ami miatt a hely indokolttá tenné az ott beszélgetést, nyilván átvillan az agyamon: itt bizony egy titkos találka zajlik. Ahogy állnak az autók szinte látszik belőle, hogy egy pillanatban majd az egyik jobbra, másik balra fog menni, hogy itt nem az egymást megláttuk az úton és megálltunk pár szóra esete forog fent.

Volt az az idő, amikor csak online voltunk kapcsolatban, munkanapokon 8-fé5 viszonylatában. Az első időszak mélységes hiányát túlélve voltak időnként olyan gondolatok, hogy milyen jó volna összefutni egyszer-egyszer, beszélgetni, akár kávézni, vagy bármi átlagos emberi dolgot művelni közösen. Nem is cselekvés miatt, inkább az együttért.
Aztán mikor jöttél szembe az utcán, sietve-robogva, én csak mosolyogtam és még a kezem sem nyújtottam ki. Jó volt látni, de mégsem akasztottam meg a világod kerekét, mert nem éreztem magam annyira jelentősnek. Persze, örök kishítűség... meg persze az oldalborda számára sem biztos, hogy könnyen magyarázható lett volna, bár korábbi tapasztalatok alapján egyszerűbb egy formális bemutatkozást megejteni, mintsem utána mindenféle kombinációkat hallgatni, mert nem mutattam be.

Igen-igen, ne emésszem a múltat, bár nem is az történik ilyenkor, sokkal inkább csak emlékezés. Azok a fránya emlékképek néha úgy jönnek, mint a nyitva hagyott ajtón a léghuzat. Egyik jelen pillanat hozza a múlt egy pillanatát, van hogy nem is a tudatos emléktárból veszi elő, csak úgy a poros sötét raktársarokból.
Sokszor hangzik el, hogy hipnózisban előhozhatók a régi, elfeledettnek hitt emlékképek, életesemények. Vajon jó volna-e mindent előhozni? Persze számtalan olyan pillanat van, amire úgy nem emlékszek tudatosan, hogy sokat adnék értük, de mi mindent hozna még fel? Nem is hiszem én, hogy akarnám megbolygatni a fejemet ilyen módon, inkább viselem néha a kínos pillanatot, amikor olyan dologra kellene emlékezni, ami fontos, de nincs meg.