Tizensok év után egyszer csak hirtelen, leginkább már későn és alaptalanul, de felvetődött ez a gondolat.

Nem volt előzménye, egyszerűen csak sétáltunk a tavaszban. Aztán jött a kérdés, aminek alapja nyilván F.E.-ék nagyszerű és sikerteljes (sicc!) babavágya, mégis teljesen váratlanul ért, tekintve hogy ez eddig sosem merült fel, főleg hogy egy csomó olyan feltétlen nem is áll fent, ami ehhez mindenképpen szükséges volna.

Nyilván ahogy gyarapodnak az életnapjaim, ahogy deresedik mindinkább a fejem, úgy erősödik bennem is az a vágy, ami szinte már biztos hogy így marad teljesületlen. Felesleges volna tagadni, ez bár későn, de nagyon erősen éledt fel bennem, pont egyszerre a ténnyel, hogy nagyjából egy nem beteljesíthető igény ez az én esetemben.

Elgondolkodtam csendességemben rajta... hogy ez mennyire volna jó számomra, mennyire tudnék azonosulni bárki gyerekének szeretetével? Néha tényleg nagyon visszafogott tudok lenni gyerekekkel, főleg már a jelen korban, ahol a szülők szinte elvárják hogy a gyerekükhöz ne is érjen idegen személy, csak ha ők engedélyt adtak rá. Mégis ez egy olyan pont, ahol nem tudok simán csak közömbös lenni, hiszen ha visszagondolok gyerekkoromra, egyetlen felmenőm sem volt rideg a gyerekekkel. Apum is egy gyerekmágnes volt, a szomszédbeli gyerekek szinte keresték vele a találkozás, az együtt töltött idő lehetőségét. Ahogy egyik nagymamám sem volt olyan, hogy gyerekek közelében ne akarjon velük foglalkozni. 

Persze ezen amúgy tényleg felesleges agyalni, korból és családi állapotból fakadóan sem igazán van rá az esély. Maradnak a rokon gyerekek, az esetlegesen leendő unokák, akikkel lehet majd szülőset játszani. Jókedvből, hobbiból - jelentős fájdalommal a lélekben.