Nem is értem én, hogy miért kellett. Hogy miért szükséges ez a kis vakarcs az amúgy hét napból hatot dolgozó fiataljainknak. De lett. Ott volt pénteken, nézett fel a gombszemeivel, picit még talán megszeppenve az új világban, amibe egyik percről a másikra csöppent. Elszakítva a testvéreitől, attól a közegtől amiben eddig bő hét hétnyi életét töltötte. Hümmögtem, nem játszottam az ördög ügyvédjét, elfogadtam. Végülis nem nekem lesz vele gondom.

Aztán persze a hétvége már jó előre fixált dolgai miatt őkelme ránk maradt, pesztráltuk egy fél hétvégén át. Nem vetettem magam a móka közepébe, hagytam hadd csinálja más, én csak néha megpiszkáltam, megvakargattam a fejét, de semmi komoly.
Aztán persze eljött a pillanat, amikor nem úsztam meg már én sem. Amikor ez a kis vakarcs lenyüszögött-vakkatott az ágyról, hogy ne csak onnan lefelé foglalkozzak vele, hanem telepedjek le az ő helyére. Mint ahogy "Lóci órás lesz".
Ám ekkor ez a kis csupa élet kis piszok, valamit megmozdított. Amit igazából akkor ért meg az ember, ha saját felelőssége van, egy védtelen, kiszolgáltatott életért, amikor gondoskodni, törődni kell. Ami addig csak aranyos volt, onnantól már kicsit kapcsolódott is, ott már nem csak egy mozgó plüss, hanem egy kis lélegző, élő, néha akaratos, máskor már követelőző, hízelgő gombóc, amiért aggódsz, bosszankodsz, nevetsz is tőle és általa.

Azon gondolkodtam, hogy bár volt kutya a családban, de az sosem volt úgy része a családnak. Kutya volt, mint házőrző, mint megörökölt feladat. Vagy nagyon kicsi voltam, vagy pedig már nem laktam igazán otthon ahhoz, hogy annyira beleivódjon a életembe a léte. Szóval ez most elég intenzív élmény lett, sok mindenre magyarázat, miközben valami újba bevonódtam. Továbbra sem hiszen, hogy akarnék lakásba kutyát, de már értem hogy mi lett mostanra az embereknek a kutya. Hogyan tud öröm és bosszúság forrása lenni, miként képes olyan erejű kapocs formálódni ember és állat közt, hogy ott már mintha nem is volna állat, hanem valami félemberi szerzet. Végső soron már talán azon sem akadok fenn, ha valaki gyerekeként szereti őket, bár azért olyankor még mindig egy nagy levegőre van szükségem. 

A kötődés érzésén keresztül pedig megindult valami olyan is, ami megmarad bennem egy eltemetett, de csíraképes érzésnek, ami épp ahogy korosodok válik karcossá.