A múlt heti F.E. által megélt baleset kapcsán végülis kikívánkozik az ujjam begyéből ez a bejegyzés, holott már hetek óta készülök rá.

Éltünkben itt-ott érnek olyan traumák, vagy csak elképzelt traumák bennünket, amik végül nyomot hagynak bennünk. Most, hogy már egy éve vezetek autót lassan összerakom a dolgokat a fejemben.

Még huszonévesen, az első munkahelyemen sűrűn kellett jönni-menni a városban, pénzügyes meló, mindent IS kellett csinálni. A céges autóval jártunk, általában másodmagammal, nem is volt ezzel baj egészen addig, míg egyszer muszáj voltam magam menni. Nagyon ideges voltam, olyankor beszűkül a tudat, nagyon nem is érzékeltem a világot, megkoccoltam vele a falat.
Nem volt semmi érdemi, tényleg csak kocc. Ám utána évekig teljesen rendszertelenül álmodtam autókkal, balesetekkel, koccanásokkal. Sosem értettem mi lehetett az oka, hogy ilyeneket álmodok.

Aztán pár hete hétvégén parkolás közben hozzáértem egy autóhoz. Szerencsém volt, nem volt behúzva a kéziféke, így senkinek és semminek nem lett baja. Látszólag ezzel az egész teljesen le is zárulhatna - azonban utána egy bő hétig teljesen véletlenszerűen, mindenféle előjel nélkül söpörtek rajtam végig pánikrohamok. Akár ültömben, akár valahova sétálva, szóval csak úgy a semmiből. Totális lefagyás, beszűkülő világ, menekülhetnék - a semmi elől.

Agyalok már rajta pár hete, mik voltak ezek (azóta elmúltak), arra gondolok hogy magammal szemben van valamiféle elvárásom, amivel ha nem vagyok összhangban, akkor félelem jön elő  belőlem. Akár aránytalanul nagy is.

Esendő ember vagyok, vannak hibáim.