Egyre nyilvánvalóbb számomra az emberi elme egyik-másik automatikus folyamata. Tudni illik, hogy folyamatosan a megélt élményekre építkezve képezi le a jelent és épít reményeket a jövőre nézve.

Szokták mondani, hogy a jót könnyű megszokni. Nem egy buta mondás, persze hogy így van. Aztán amikor az a jó elmúlik, változás áll be, akkor ezt a jót újra és újra el akarjuk érni.
Ahogy halad előre az idő, úgy érzem még inkább értékesnek azt az idillt, amit évekig építgettünk, formáltunk, alakítottunk. Nagy érték volt az, bizalmi viszony, bensőséges kapcsolat. Hiányzik is nagyon!

Lassan elcsorgott fél évnyi víz a Duna két partja közt, így aztán elvárható lehetne hogy alkalmazkodjon az ember a már meglevő helyzethez. Építkezni azon, ami megmaradt, valamit megtartani abból ami volt, szóval evolúció. Aztán építkezés közben rádöbben az ember: basszus, hát azt vágyom újra felépíteni, ami valaha olyan jó volt! No, de van rá megfelelő partner? Be kell látnom: nem könnyű olyat találni, akivel én is szívesen osztom meg magam (gondolati, élettörténeti, bensőséges titokossági téren) és persze velem szemben is ugyanez a nyitottság volna. Alakulnak felszínes emberi kapcsolatok, minden csak a felszínen létező: mosoly, barátkozás. Talmi örömök csupán, ráadásul az esetek jelentős részében még ha valakit új oldaláról is ismerek meg, az nem változtat már azon a képen ami kialakult róla.
Persze lehetne próbálkozni újonnan érkezett emberekkel is, kvázi szűz területek (emberi elmék és élettörténetek) meghódításával, de egyszerűen kudarcos minden. Nem lehet kiváltani, lecserélni mindenkit - mindig jön egy pont, ahol rádöbbenek: fasorban sincs semmi AHHOZ.

Negatív vagyok, tudom. Nem is tagadom én le, hogy hiányzik a múlt, hiányzik az a stabilitás. Fárasztó bezárva lenni a saját fejembe, elszeparáltan a saját gondolataimmal. Igenis kell az embernek egy hasonszőrű társ, még ha az lelki társ is, hogy kiegyensúlyozott legyen az élete. Néha hosszú percekig csak bámulok ki az ablakon - teljes érdektelenséggel figyelem az autókat az úton. Beton, beton... sehol egy virág. Valósan és képletesen egyaránt megállja a helyét a kijelentés. Pedig csak nézném, megismerni vágynám. Túl sok minden van már bennem lerakódva, szorongatja is néha a torkom az érzés, hogy szabadulni volna jó tőle. Valahogy.